A szomorú barakk

Ha a mi kis "puha" kádári diktatúránkat becéztük vigyorgó barakknak, akkor a hajdani Német Demokratikus Köztársaság volt a szomorú barakk a szocialista munkatáborban. Az NDK-ról ma már legfeljebb csak a szürke, uniformizált lakótelepek, a poroszos, kisigényű sterilitás, a fakó arcú, üres tekintetű emberek és a groteszk szörnyekké tenyésztett sportolók jutnak eszünkbe, a Trabant-Wartburg-Barkas-IFA-művek bizarr gépcsodái, a szexre éhes cserediáklányok legendái és a híres frottír zoknival kombinált NDK-szandál mellett. Míg azonban a mi vigyorgásunk lassan letörölhetetlen, fájdalmas grimasszá torzul, addig a németek gazdag Németországgá egyesültek, és talán röhögnének is rajtunk, ha ezt a kultúrájuk, hagyományaik engednék. Irigylésre és csodálatra méltó viszont az az igyekezet, melyet történelmük szégyenteljes momentumainak tisztázására fordítanak, legyen az a második világháborúhoz vezető náci múlt, vagy az utána következő kommunista éra szörnyűségei. Kíméletlenül őszinték magukhoz, történelmükhöz és nemzeti hagyományaikhoz egyaránt, de az is biztos, hogy nem könnyű egyenesbe jönni egy olyan múlttal, melyben például minden második keletnémet állampolgár a honeckeri rendszer besúgója volt, s majdnem mindegy, hogy hitből vagy félelemből. A munkát azonban végzik, igazi németes precizitással. Ennek a munkának fontos részei a filmek is, melyek sok egyéb siker mellett eredményeztek már egy Oscar-t is (A mások élete), és most éppen a Barbarával van komoly esélyük egy következőre is.

[img id=402893 instance=1 align=left img]Új Berlini Iskola

Az 1960-as születésű Christian Petzold maga is még bőven az NDK-ba szocializálódott, ott született egy vidéki kisvárosban. Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, éppen abban az időben, amikor a Fal leomlott. A Stasi rettegett ügynökvilágát így elhagyva Petzold filmezni kezdett, ami kapcsán aztán őt, néhány társával (pl. Angela Schanelec-kel és Thomas Arslannal) együtt, a mindent bedobozolni kész kritika Új Berlini Iskolaként kezdte emlegetni. Az Iskola jellemzője lett például, hogy A mások élete Oscar-díja kapcsán éppen Petzold volt az, aki szinte egyedül (esztétikai és hitelességbeli) negatív kritikát fogalmazott meg, így talán látatlanul is sejthető, hogy e csapat nem éppen a romantikus népszórakoztatást találják fő feladatuknak. Petzold és a többiek filmjeire a száraz távolságtartás, a hűvös realizmus, a teljesen lecsupaszított narratíva és a minimalista képi világ mellett az ezekkel kissé furcsának ható, halványan melodramatikus (vagy éppen krimiszerű) cselekmény vált jellemzővé, olyan korábbi mesterek, mint Rohmer, Bresson, vagy Fassbinder és Cassavetes bizonyos munkái nyomán. Az "Iskola" legnagyobb neve természetesen Peztold, majd' mindegyik filmjét díjra jelölték Berlinben.

Menni vagy maradni?

A Barbara sztorija szintén kissé melodramatikus történet. A címszereplő orvosnőt egy messzi tengerparti kisváros kórházába száműzik, mert Nyugat-Németországban élő szerelmének meglátogatandó kért vízumot. (Ez az egy mondat is pontosan jellemzi az NDK-ban uralkodó közállapotokat, olyan akkoriban közhasznú kifejezések, mint pl. a "disszidálás" ismerete nélkül is.) Barbara bár nehezen illeszkedik be a kisvárosi kórház belterjes világába, a munkáját példamutatóan végzi – titokban azonban szerelmével történő röpke légyottok segítségével készült az ország végleges elhagyására. Közben azonban André, a kórház fiatal orvosa is közeledni próbál Barbarához, miközben a Stasi is folyamatosan zaklatja a fiatal nőt. Peztold filmjének fő kérdése a minden ép eszű keletnémet polgár fejében megfordult: menni vagy maradni? Talán nem kell ragozni, milyen súlyos következményekkel járhatott bármelyik választás… Barbara választása talán tipikusnak, sőt közhelyesnek is mondható, hogy mégis katarzisként jelentkezik, nos, itt nyilvánul meg Petzold zsenije. A semmi kis történet az intenzív színészi jelenléteknek (Barbara szerepében Petzold állandó múzsája, Nina Hoss remekel ismét) köszönhetően mintegy közel jön a nézőhöz, átélhetővé, átérezhetővé válik. Az elnyújtott, ürességet, egyben kilátástalanságot, valamint a szituáció és a korszak igénytelen lepusztultságát hangsúlyozó, statikus jelenetek viszont elemelnek ettől és esztétikai magasságokba helyezik a történetet. A nagy nézések és a hosszas hallgatások jelentéssel teli csendjét – mintegy sajátos művészi jegyként – éles zörejek tagolják dramaturgiai felkiáltójelként. A rendre rekedt hangon megszólaló ajtócsengő rettenete, a tenger hullámzása, a kórházi folyóson visszhangzó léptek kopogása, a bicikli, vagy az ócska Wartburg nyikorgása mind-mind beszédesen mesélnek arról a korról, melyben Barbara életét meghatározó választásra készül. Nehéz, nem igazán nézőbarát, de ettől függetlenül mégis igen figyelemreméltó film ez.

Kinek ajánljuk?
- A sokadik el nem készült magyar múltfeltáró film helyett filmet keresőknek.
- A berlini fal lebontása után eszmélő nemzedékeknek, okulásképpen.
- A közelmúlt történelme iránt érdeklődőknek.

Kinek nem?
- Könnyed szórakozásra vágyóknak.
- A zsánerfilmek rajongóinak.
- Akik szerint egy filmnek egy feladata van, a szórakoztatás.

8/10