Nyilván azt kéne tollban és szurokban hempergetni, aki először hozzányúlt a Rómeó és Júliához, de ha nem találjuk, az sem vész, ha magával Shakespeare-rel kezdjük az elszámoltatást. Biztos nem a West Side Story az első ilyen nekimerészkedés, az a maga szűkös terén még egész jó is, vagy legalább énekeltek benne. Mondjuk, most sem lettem volna hálátlan, ha két erőszaktétel között az egyik szerb dúvad dalra fakad, de nem azt csinálja a nyomorult, hanem angolul beszél. Értjük, hogy az amerikai vásznon az számít távoli, egzotikus nemzet fiának, aki erős akcentussal nyomja az angolt, de ez így mégis elég röhejes.
A szerbet közben gyorsan visszavonom, mert a szerbek nem erőszaktevők, hanem jók, bár egyet sem látunk belőlük a több mint két óra alatt, a rosszak, azok a csetnikek. De sikerül-e megúsznia a fogságot az ifjú bosnyák hölgynek, aki foglalkozására nézve festőművész, és szép keze van, mint a festőknek általában? Nem kérdezzük, hogy látott-e már Jolie festőt, mert teljesen mindegy, ha bosnyákot is csak a szarajevói szállodában látott. Inkább azt kérdezzük, vajh segíti-e hősnőnk túlélési esélyeit, hogy fogvatartói közt középvezetői szinten mozog Rómeója, kinek apukája a nagyfőnök és főideológus? Vagy inkább ezt sem kérdezzük, s örüljön az olvasó, hogy nem meséljük el a finálét.
A Magyarországon már-már hazánk lányának tekintett művész, Angelina Jolie "első filmjét" leginkább egy erőszakoskodásra hangszerelt Barátok köztnek lehet minősíteni, persze muszájból (lévén, hogy mi is hálásak vagyunk az itt elköltött dollárokért és bulvárhírekért).
