Nincs lány talán a Föld nyugati felén, akinek fejében ne fordult volna meg az a gyorsan elhessegetendő gondolat, milyen csodálatos volna legalább egyszer ebben a büdös életben fellépni azokra a "világot jelentő" deszkákra és elmondani Júlia ama híres sóhaját arról a bizonyos erkélyről. Vagy valami más, hasonló rettentően romantikusat, e tekintetben is gazdag a világirodalom. Pedig tragikus szakma a színésznőké. Férfiszínészeknek tán könnyebb a soruk, hiszen a fiatal hősszerelmesek után az igazi brillírozásra teret engedő középkorú figurák garmadája következik, és még idős korra sincs vége, hiszen se szeri, se száma az érett kort megkívánó kitűnő szerepeknek a drámatörténetben.
A színésznők esetében, talán a hímnemű drámaszerzők jelentős túlsúlyából adódóan is, a nagy szerepek nagyrészt az ifjúkorban adódnak, jóval kevesebb az érett nőknek való nagy szerep. Ötven felett már nem lehet Júliát játszani, de a kevés főszerep mellett inkább kicsi, de hálás mellékszerepekből adódik jócskán, ám az ezzel járó inkább szakmabeli sikereket a már huszonéves korában a rajongáshoz és rivaldafényhez szokott művésznőknek megszokni nagyon nehéz, komoly lelki traumát élnek át, amelyez ötven év után hozzáadódhatnak még a szintén sok szenvedést okozó posztklimatikus tünetek is. Ezen traumák gyötrő együttesét csak a színpad a művészi tehetség mellett nagy lelki erővel rendelkező, valódi, legendás nagyasszonyai képesek sikerrel megélni.
Julia Lambert, a csodálatos Júlia ilyen nagyasszonya volt a harmincas évek londoni színházainak, legalábbis William Somerset Maugham regényében (A színház), amely alapján e film készült. Maugham, aki a század első felében cinikus humorú, vitriolos darabok élesen látó írójaként Nagy-Britannia legsikeresebb színpadi szerzője volt, nála kevesen ismerhették jobban a korabeli londoni színházi élet alakjait és viszonyait, biztosak lehetünk benne, Júlia (és a többiek) alakja tökéletesen hiteles.
Júlia történetéből készült már film Charles Boyer és Lili Palmer főszereplésével 1962-ben, valamint a hazai színházrajongók is láthatták egy Verebes István által rendezett változatát a Játékszínben, 1991-ben. Eddig összesen 84(!) film készült Maugham írásaiból. Talán a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, hogy a sorrendben 84-ik Maugham-adaptáció Szabó István kezébe került, akinél kevés filmrendező ismeri jobban a színpad világát, és akiről hosszú ideje tudható, hogy kivételes érzékenységgel nyúl irodalmi alapanyagokhoz. Az Oscar-díjas Szabónak van egy másik, manapság filmrendezőknél ritkán tapasztalható tulajdonsága: szereti a színészeket és tud a nyelvükön beszélni. Ez jelen történetnél elengedhetetlen, hiszen egy idősödő színésznő "problematikájához" nem lehet enélkül hozzányúlni.
A Júlia-történet másik érzékeny pontja magának a dívának a színészi megformálása. Egyértelműen hatalmas feladat, ha sikerül, parádés jutalomjáték, nagy trüváj, ha nem, bukás. Annette Benning alakítása parádés jutalomjáték. Nagyívű, virtuóz, szertelen és szenvedélyes, érzéki és rideg, zseniális, tökéletes. Hitelesen játszik a filmbéli színpadon a harmincas években dívó szélesen gesztikuláló, mindent "nagyon" eljátszó stílusában, úgy viseli azokat a ruhákat, mintha egész életében ezt viselte volna, és emellett letisztult és visszafogott a Szabóra oly jellemző, a legkisebb érzelmi rezdüléseket is megmutató közelképeken. Annette Benning parádézásán kívül is tökéletes színészi alakításokat láthatunk a filmben, élen Jeremy Irons szikár és cinikus, pipás színigazgatójával.
A kort megidéző, hibátlan a film díszlet- és jelmezvilága, pedig szinte az egész filmet Magyarországon forgatták! Az operatőr Koltai Lajos, aki a tőle megszokott magas színvonalon dolgozik. Messze nem a legnagyobb Szabó-film a Csodálatos Júlia, legalábbis művészi értelemben nem, de minden ízében hibátlan és tökéletes mestermunka, amolyan jó kis régimódi, szórakoztató mozi, amilyet minden igazi filmbarát szívesen néz, velem együtt.
