Sosem lájkoltam még valamit, ami ennyire élvezhetetlen, de ez van, amikor a cél szentesíti az eszközt. Egy film, aminek nem a címe a legrosszabb.
Sövényen innen
Embernek és istennek tetsző dolog, ha a most, amikor szökik az ár, szennyeződik a lég és pusztul a faj, minél előbb elkezdjük gyermekeinkkel megértetni, hogy szelektív szemét, globál vórming meg ökoegyensúly. Minden szinten, szinte minden elmagyarázható, a szintet pedig a korosztályhoz kell igazítani, a nyolcéveseknek ne vetítsük Az utolsó órát DiCaprióval, mondjuk helyette azt, hogy szeretjük, persze, a játszóházat a bevásárlóközpontban, de ha letaroljuk hozzá a Százholdas Pagonyt, akkor a Micimackó mehet biztonsági őrnek, holott látod, Pistike, ekkora pocakkal nem is tud futni a tolvaj után, és egyébként éhen is fog dögleni.
Remélem, érezhető, hogy minden szégyentelen módon igyekszem bevédeni a Drágán add az életedet, noha minden perce épp olyan fájdalmas, mintha egy mérges hód rágcsálná a lágyabb részeimet. Mert amikor egy mosómedve és Brendan Fraser a két főszereplőnk, abból sok jó nem sül ki. Kettejük szembenállásának oka abban keresendő, hogy utóbbi ingatlanügynök, fiatal menedzsertípus, egy hibátlan fogsorú feleség és egy hisztiző tinédzserfiú munkába temetkező eltartója, aki épp egy természetvédelmi területen építtet lakóparkot önmagát zöldbarátnak nevező cége megbízásából. A számítógépes animációval megsegített helyi vadállatok azonban rendkívül összehangolt és precíz támadást indítanak ellene, hiszen mindenki védi a maga territóriumát.
Oroszlánszagú erőlködés
Nyilván van abban némi báj, hogy akik megnézik majd a filmet, illetve a nem sztárstátuszi stábtagokat is idevehetjük, épp ilyen kertvárosban élnek vagy szeretnének élni, és nincs az a szarvastetem, amelynek látványa ettől elrettentené őket, ha az a kérdés, hogy ez, vagy pedig vissza a gyerekkel az anyóshoz a lakótelepi szobakonyhába. De ezen nem illik fennakadni, mondom megint, a jó szándék meg az olvadó jégtakaró végett. És ezért nem is tudom, mit kezdjek most ezzel az egész bohóckodással.
Mert le kéne ide írni nagyon őszintén, hogy Brendan Fraser humor nélkül is nevetséges, míg Brooke Shields az ócska Szex és New York-utánzat sorozata után ismét kétségbeesetten próbálja igazolni, hogy harminc évvel a Kék lagúna után még mindig van valami keresnivalója, hát, tulajdonképpen bárhol. Egyébként az egész film nyilvánvalóan épp olyan, mint amikor egy forgatókönyv-szerkesztővel megnyitunk egy sablont, kicseréljük benne a neveket meg fejléc színét, és már lehet is gyártani a Happy Meal figurákat. Nevetnünk azon kellene, hogy van spanyol alapszókinccsel is harsány mexikói üzemvezetőnk, meg hogy a borzok telefújják bűzzel Fraser kocsiját. Ráadásul a termékelhelyezés is az amerikai produkciókban megszokott körmönfontság helyett itt majdnem leesik a vászonról, aminek láttán Sas Tamás finoman elmorzsol egy könnycseppet.
Előbb a saját portádon
Mindennek megfelelően Amerikában a film elnyerte méltó büntetését mind a gyér számú közönség, mind a csak legyintő kritikai visszhang formájában, s ezen tényleg csak azok a támogatók lepődtek meg, akiket sikerült egy nemes cél figyelemfelkeltő értékét lebegtetve becsábítani a buliba. A film marketingjének ugyanis egy környezetvédő csoporttal való együttműködés is része, amely a kapcsolt kampányában remélhetőleg minél több család figyelmét felhívja majd olyan súlyos problémákra, amelyekről itt azért Frédi és Béni komolyságával esik csak szó. Még akkor is, ha sem Brendan Frasernek, sem Brooke Shieldsnek nem hiszem el egyetlen gesztusát sem, annak a Roger Kumble-nak meg végképp, akinek az elmúlt tíz évben rendezett műanyag ízű filmjei önmagukban is környezetszennyezésnek minősülnek. A mókus viszont tényleg cuki.
Kinek ajánljuk?
- Gyerekeknek.
- Állatbarátoknak.
- Akiknek tetszett a Talpig majom.
Kinek nem?
- Nevetésre vágyóknak.
- Ingatlanos apukás családoknak.
- Kifejlett főemlősöknek.
4/10
