Ridley Scott háborús filmje az Egyesült Államok elitalakulatainak 1993-as katasztrofális szomáliai akcióját dolgozza fel. Brutális darálás, rasszista felhangokkal.
Hozzá kell szoknunk, hogy az Egyesült Államok katonai testközeli akcióiról ezentúl már csak a moziban kapunk képet, legkorábban tíz évvel a történtek után. A nyilvánosságot képviselő újságírókat az Öböl-háború óta gyakorlatilag elzárják a forró területek elől, a CNN-nek megrendezett jelenetekkel kell beérnie, a Pentagon operatőrei és képmachinátorai pedig egyelőre nem készültek még fel, hogy magukhoz vegyék például az Anakonda-hadművelet élő közvetítésének jogát. Előbb vagy utóbb úgyis mindenre fény derül - igaz, a kudarcokat utólag díszcsomagolásban, magasztos szavak kíséretében nyújtják át. Így sok kényelmetlen kérdést fel sem teszünk, és a veszteségeket is könnyebben elviseljük.
Merthogy a film egy színtiszta kudarcról szól. 1993-ban politikai és katonai ballépések egész sorozata előzte meg az október 4-én eszkalálódó összecsapást, mely végül 18 amerikai elit katona és több mint ezer szomáliai életét oltotta ki. Hogyan történhetett ez meg? - tették fel a kérdést elborzadt amerikai adófizetők millió, amikor a helyi televízióktól átvett felvételeken bemutatták, hogyan gyalázzák meg fiaik holttesteit a barbár helybéliek.
A Mogadisuban állomásozó, ENSZ-irányítástól független amerikai hadtest eredeti célja az éhínséggel és anarchiával küszködő kelet-afrikai ország élelmiszersegélyeinek elosztása és a fegyverembargó ellenőrzése volt. A városban garázdálkodó hadúr miatt kialakult egyre feszültebb helyzetet az amerikaiak egy gyors és célzott katonai akcióval készültek megoldani: terrorelhárító Delta- és speciálisan kiképzett Ranger-alakulatokkal elrabolják a kiskirály embereit, hogy végre béke legyen.
Ridley Scott (Alien - Nyolcadik utasa halál, Thelma és Louise, Szárnyas fejvadász, Gladiátor) producer-rendező nem sokat őrlődik az előzményeken: öt percben, képaláírásokkal közli a helyzetet, miközben trópusi nyaralásokat idéző légifelvételeken csodálhatjuk a katonák által csak "szomiknak" nevezett lakosság felett köröző Sólymokat. (Csillagos ötös Slavomir Idziak operatőrnek.) Újabb rövid kitérő míg megismerjük a G.I. Joe-kat, enumeráció a laktanyában, aztán irány "Mog". Akció indul.
Minek is szaporítani a szót, egy-két RPG-nek köszönhetően a biztonságos madártávlatból rögtön békaperspektívába kerülünk - le a lángoló utcára, a lelőtt helikopterlegénység és a sikátorok közé szorult mentőkonvoj tagjai közé. Rázkódó felvételek, térben gyakorlatilag követhetetlen lövöldözés és irtózatos gyilkolászás kezdődik. Hogyan gyilkolnak az amerikaiak? Higgadtan, polgári precizitással. Hogyan sebesülnek meg? Mint Zidane a tizenhatoson belül. Hogyan gyilkol a "szomi" csürhe? Artikulálatlanul üvöltözve, vaktában. Hogyan sebesülnek meg? Nem sebesülnek meg. Összecsuklanak, mint a marionettbábuk.
A "mérhetetlen technikai túlerővel alátámasztott humanitárius akció" (Népszabadság, 1993 október 5.) bemutatása mérhetetlenül egyoldalúra, már-már rasszistára sikeredett - persze nem explicit módon, csak épp olyan módszerekkel, ahogy a Fókusz indul neki egy-egy roma-riportnak. A képek által kibillentett mérleget tovább nyomja a szemben álló felek között elhangzó néhány dialógus. A dialektikában is jártas kommandósok általában a demokráciával érvelnek, míg a helyiek arrogánsan tojnak az import ideológiára, és amikor megemlítik, hogy az amerikai katonák idegen állam területén tartózkodnak, azt gyűlölettől izzó tekintettel, izzadva, akcentussal teszik. Fúj!
Bár a Pentagon mozirajongói vezetői és az akcióban résztvevő katonák mind hitelesnek és a történtek élethű reprodukciójának tartják a filmet, ne legyenek kétségeink: nem ez és nem így történt minden, amit ebben a fegyverdicsőítő hazafias fikcióban megmutatnak. Ne akadékoskodjunk má', a lényeg, hogy a fiúk - még ha darálthús formájában is - hősként jönnek ki az dologból.
