Adrien Brody Hibridje egy nyomasztó, tudósos biohorror, kevés szereplővel és egy kellemesen ronda szörnnyel. Néha már majdnem olyan jó, mint a 86-os Légy volt.
A legjobb biohorrorokat mindig is Kanadában forgatták. Ha Isten-komplexusos tudósokról, genetikai kísérletekről, torzszülöttekről és bizarr szexről szólt egy film az elmúlt 40 évben, akkor a rendezői székben biztosan a műfaj királya, David Cronenberg ült. Most viszont, hogy már átnyergelt a Viggo Mortensen-es erőszakmozikra (Gyilkos ígéretek, Erőszakos múlt), trónkövetelője akadt: Vincenzo Natali, aki ugyan nem kanadai, de Adrien Brodyval leforgatott Torontóban egy kamarahorrort a 86-os légyember és a 2006-os vérbárány szerelemgyerekéről.
A rendező korábban már több borzongatós alműfajban kipróbálta magát. A 97-es Kocka kultikus pszichohorror lett, csapnivaló folytatásokkal, a 2006-os Párizs, szeretlek! című szkeccsfilm vámpíros epizódja pedig – az akkor még ismeretlen Olga Kurylenkóval – stílusos tisztelgés a mozitörténet női vérszívói felé. Sajnos a kísérletező kedvű rendező még most sem talált rá a saját hangjára: annyit spoilerezés nélkül is kijelenthetünk, hogy a Hibrid utolsó 20 perce, a fullasztóan zárt tereket felváltó havas tájban rohangálással fájdalmasan kilóg a filmből. 70 percig viszont az évtized legbefosatósabb DNS-horrorja.
A Hibrid alapsztorija ismerős lehet egy seregnyi B-kategóriás, titkos kutatóbázisos sci-fiből. Van két munkamániás kutató (Sarah Polley, Adrien Brody), akiket gátlástalanul kizsákmányol a génkutatással foglalkozó, rákgyógyszert fejlesztő multicég, ezért egyetlen örömük egy maszekban nyomott, illegális projekt: a nyúlarcú, strucclábú kislány, Dren (Delphine Chanéac) nevelgetése a labor pincéjében. Bár a film első fele nagyon sokat épít az elszabadult mutánsok és vírusok-klisékre, az író-rendező mindig jó érzékkel vált vissza a tudósok fullasztóan intim magénéleti és munkahelyi jeleneteire.
A film gerince a klasszikus Frankenstein-dilemma: mi van, ha a torz teremtményem már nem akar a laborban bujkálni, inkább emberek közé vágyik? Ráadásul a filmbéli mutánsban ugyanolyan erősen dolgoznak az állati ragadozóösztönök, mint a női és anyai érzelmek, így különösen veszélyes kísérleti nyúllá válik. Vincenzo Natali háromszemélyes kamaradrámája ebből a szempontból a jól sikerült tigrisnevelgetős dokumentumfilmekre hasonlít: sohasem lehet tudni, hogy a szép ruhákba öltöztetett, szókirakó játékkal kommunikáló Dren a következő pillanatban hozzábújik a nevelőszüleihez, vagy fel akarja tépni a torkukat.
Delphine Chanéac félelmetesen meggyőzően játssza ezt a gyűlölet és szeretet között őrlődő, hüllőszerű lényt, bár gyanúsan sok a számítógépes trükk a mozgásában. A kanadai születésű Sarah Polley is jól hozza a megszállott tudóst, ráadásul horrorban sem először szerepel (a Zack Snyder-féle Holtak hajnalában is láthattuk). Adrien Brody pedig megint úgy bámulhat szomorúszemű művészfilmesként a kamerába, hogy közben a néző tövig rágja a körmét.
Külön-külön mindkét humán főszereplő jó, a közös, érzelmes perceikben viszont ugyanolyan fagyos a levegő, mint a filmvégi hómezős jelenetekben. Erre persze rá lehet fogni, hogy tudatos rendezői koncepció volt, és a tudóspár elhidegült kapcsolatát hivatott bemutatni, de jobb lett volna, ha minimum úgy izzik körülöttük a levegő, mint Jeff Goldblum és Geena Davis között a 86-os Légyben (persze ők egy évre rá össze is házasodtak). Amikor viszont egyedül maradnak a teremtményükkel, Polley és Brody is brillíroznak, és a maximumot hozzák ki a szülői vetélkedésre építő forgatókönyvből.
A Hibrid még a hibái ellenére is egy nyomasztó biohorror, kevés szereplővel és egy látványosan ronda szörnnyel. Nem tökéletes film, de már majdnem olyan jó, mint a régi Cronenberg-mozik.
(7/10)
