Ideje volt már, hogy egy bátor önkéntes egy egész forgatókönyvet alapozzon az évek óta krónikus sikerhiányban vonagló Robert De Niróra. Kirk Jones megtette - egyetlen határozott lökéssel visszatérítette az őszülő mestert oda, ahová mindig is tartozott: a színészistenek olümposzára.

Adva van korunk négy legnagyobb színésze közül egy. Jól hangzik, nem? Talán görbülnek a szájak, sűrűsödnek a szemöldökök, ha eláruljuk, hogy az elmúlt évtizedben az illető szirupos futószalag-mozikon kártyázta el hatalmas presztízsét. Kifacsarta kanonikus önmítoszát (Csak egy kis pánik, Még egy kis pánik, Apádra ütök), asszisztált néhány természetfeletti maszlaghoz (Godsend - A teremtés klinikája, Bújócska), beletört a bicskája egy saját rendezésű CIA-s tablófilmbe (Az ügynökség), és még egy látványosan túlcicomázott zsaruthrillerrel (A törvény gyilkosa) is alaposan befürdött nagy pályatársa, Al Pacino társaságában. Magyarán: ripacskodott egy sort, és felnyalábolta a honoráriumát. Most már mindenki tudja, Robert De Niróról van szó, egy olyan figuráról, aki nélkül Hollywood csak félkarú óriás lenne. És talán épp egy különc "hobbirendező", a mindössze három filmmel büszkélkedhető Kirk Jones kellett ahhoz, hogy megálljt parancsoljon a sematikus bérmunkákba belelágyult öregfiú pechszériájának. Mert most már biztos: Robert De Niro ismét köztünk van, ugyanúgy mosolyog, görnyed, mélázik, és zokog, mint azelőtt. Szóval mindenki megvan - mi, nézők, és az idős mester is.

Mi is lehetne nagyobb kitörési lehetőség az idősebb színészek számára, mint eljátszani egy öregségről és emberi méltóságról szóló családi dráma főszerepét? Sokan balzsamozták így újra kókadozó hírnevüket, és most De Niro is beállt a sorba. Kirk Jones egyébiránt Giuseppe Tornatore 1990-es filmjét, a Mindenki jól van címűt adaptálta az amerikai gyöngyvászonra. Nem véletlen, hogy itáliai előzményekhez csatolt vissza: az olasz filmezés mindig is érzékenyen reagált erre a tematikára - elég, ha csak Vittorio De Sica 1952-es neorealista remekét, A sorompók lezárulnak című, varázslatos melankóliával átszőtt filmet említjük. (Ami egy idős bácsi és kiskutyája meghitt barátságát dolgozza fel.) Kirk Jones pedig nem volt szívbajos: a Nanny McPhee - A varázsdada című komédiával már megmutatta, mennyire tudja marcangolni a családi filmek észbontó kríziseit. Ezúttal is szakértő módon kalibrálta újra az őszinte életről és az apai gondoskodásról szóló klasszikus történetet.

De Niro alakítja Frank Goode-t, a magányos családapát, aki felesége halála óta siváran tengeti kertvárosi életét. Mikor az ország különböző tájaira szétszóródott gyermekei sorra lemondják a nagy, közös családi vacsorát, emberünk egészségi gondjaira fittyet hányva nyakába veszi az országutat: buszra száll, hogy meglátogassa elhidegült csemetéit. Útja során szomorúan konstatálja, hogy gyermekei nagy kegyesen hazudtak neki állapotukról, boldogságukról. Mindnyájan a tökéletes felnőtt-idill csalóka díszleteit nyomják az arcába, holott napi gondokkal viaskodnak. Mindennek tetejében Franknek még azzal is szembesülnie kell, hogy elhidegült fia, az egzaltált festőművész, David, a vesztébe rohan.

Bizonyos szempontból a Mindenki megvan azt jelentheti De Niro számára, amit a Schmidt története Jack Nicholsonnak: a melegszívű kisöreg road movie-ját, öniróniával és épületes bölcsességekkel jelzett útját az ajnározásból már réges-rég kinőtt gyermekek steril és ingerszegény mikrokozmoszába. Kirk Jones sztorija azonban nem pozicionálja túl a családfő szerepét: a fabula elsősorban nem az aszketikus magány és a groteszk hiábavalóság komplexusaira referál, hanem az apa-gyermek kapcsolat modern vetületeire. De Niro és felnőtt csemetéinek (ön)csalástól terhes viszonya pedig szerencsére ízlésesen kerül a terítékünkre. Az egésznek a könnyed, szimpla hangoltságában van az ereje. Jones hihető és szikár interperszonális szituációkat halmoz egymásra, és a gyermekek - Kate Beckinsale, Drew Barrymore és Sam Rockwell alakításában - egytől egyig meggyőzően szürke átlagemberek, akiknek motivációi a sűrített szekvenciák ellenére is világosan átérezhetők. A szereplők szinte csak hanyag félmosollyal és tőmondatokkal kommunikálnak, az egyes gyermekek epizódjai közt pedig leheletfinom átkötések, különös epizódfigurák fogadnak.

Épp azért, mert a gyermekek dilemmája földhözragadt és kesernyés, nagyszerűek azok a jelenetek, amikor a félszegen pislogó és lágyan mosolygó De Niro féktelen szeretetével ostromolja őket. Jones nem hagy ki egyetlen ziccert sem: élvezetesen eszkalálódik az apa és a gyermekek sistergő konfliktusa, és a De Niróból szinte ösztönösen áradó melankólia-etapok vékony szövetén végül át is üt ez a konfliktus, egy gyönyörűen elégikus kerti uzsonnajelenetben kulminálódva. Giccsről ne is álmodjuk, bár van néhány kötelező dramaturgiai szabály, ami előtt Jones hódolni kényszerül. (Frank összeesik a repülőgépen, de szívrohama legalább indokolt, és nemcsak egy hasból odakent műbalhé. A kórtermi szellemjelenet szintén feszegeti a határokat, de szerencsére túl rövid ahhoz, hogy rontson az összképen.)

Ez azonban édeskevés ahhoz, hogy karóba húzzuk a filmet, ami nemcsak nélkülöz minden érzelmi ornamentikát és szőröző didaxist, még zeneileg is rendkívül esztétikus. A nyitányt, amelyben De Niro nagypapásan kertészkedik, rögtön az egekbe emeli a Catch a Falling Star című sláger, teljességgel megidézve a boldog '50-es éveket, az elégikus tónust pedig Paul McCartney Golden Globe-díjra jelölt végefőcím-dala, az (I Want To) Come Home fémjelzi. A nézőt elfogja a nosztalgia hidegrázása, amikor a retró meghitt zenei forgatagában feltűnik De Niro fátyolozott, megtörten árválkodó arca.

Színészileg egyébként nemcsak ő teljesít kiválóan - Sam Rockwell és Drew Barrymore mindketten ügyesen lehelnek életet szerepükbe, és még Kate Beckinsale is jelét adja, hogy benne is egy igazi színésznő veszett el. Mégis Robert De Niro az, aki miatt igazán lehet szeretni ezt a filmet, tényleg elhisszük neki, hogy évtizedeket húzott le egy huzalgyárban, és mohón szomjazza a szeretetet. Ez az ő emlékezetes magánakciója, ami amúgy azért is működik ilyen hihetetlenül jól, mert a közönség már elfelejtette, hogy milyen valósághűen formál meg lelkileg lecsupaszított, puritán kisembereket. Talán a legjobb formáját hozza az Ébredések óta. Hiába, állhat mögötte akár két eltékozolt évtized is, ebben azért még mindig ő a profi.