Egy fiú megvakul. Minden addigi kapcsolata megváltozik a világgal. Ám mielőtt végképp magába zárkózna, a véletlen közbelép. Kapcsolatba kerül egy távoli, magányos lánnyal. Telefonbeszélgetéseikből szárba szökken a szerelem. Mindkét oldalon ki is virágzik. Ám a világ rút, és ebben a véletlen - ezúttal az is rút arcát mutatva - is a világ kezére játszik. A szerelem mégis győz.
Az összefoglaló csalóka. Kitűnően passzolhatna ugyanis akár egy érzelmes hollywoodi szupergiccshez, ezzel szemben egy hűvös, távolságtartó film történetét fedi. Az utóbbi években a közfigyelembe számos rövid- és dokumentumfilmjével feliratkozott Fésős András első nagyjátékfilmje, a Balra a Nap nyugszik éppenséggel mintha azt tapogatná ki, vajon egy szerelem elbeszélésében hol van a rideg, szűkszavú, minimalista ábrázolás határa. Meddig terjed az az érzelemmentes övezet, amelyben egy érzelem története még megáll. Ha úgy tetszik, érdekes kísérlet arra, hogy a szerelemről beszéljen a szerelem - illetve ami más oldalról ugyanaz: a hiány - érzékelhetősége nélkül.
Kísérletként felfogható merész művészi truvájnak, dacos szembeszegülésnek a mozivásznon és képernyőn nagy tömegben közvetített giccs hervasztó negédje ellen. De az ember nem kísérletet néz, hanem filmet, s a filmben embereket, akiknek kitapogatható sorsuk van, magányosságuknak múltja, cselekvéseiknek oka és következménye (vagy kapaszkodóul legalább informatív magyarázata), arcuk mögött gondolat, lelkükben vágy, jellemükben jóság, gonoszság, bármi, ami arra utal, hogy ereikben éltető vér folyik, nem az író pennájáról elcsöppenő tinta. (Vagy kevésbé avíttasan: mellkasukban szív dobban, nem számítógép zümmög.)
Fésős biztosan sokat tud hőseiről, de nagyon keveset mutat meg belőlük a lecsupaszított és olykor lóugrásban elénk kerülő történéseken kívül. Kihalt, légüres lesz ettől a tér is, amelyben a hősök mozognak, itt, a városban és a messzi északi szigeten. Spekulatív, zárt világ. Mint néző, sajnos kívül rekedtem rajta. A fülnek oly ismerős töméntelen trágár szó kölcsönzött ugyan némi otthonos érzést, bár őszintén szólva, nem csillant meg bennük sem szellem, sem jellem- vagy korfestő egyéniség. Divatos díszként csimpaszkodtak a dialógokba.
