Dobbal a verebet

Van az a furcsa érzés, elég kellemetlen, magyar filmek alatt sokszor előveszi a nézőt, hogy a színész szörnyű, túloz, erőlködik, mereszt, feszül, sok, minden sok belőle, már régen nincs szó a figuráról, csak a színészről, aki mindent megtesz az ügy érdekében.

Nem szól neki senki, és eluralja a vásznat a jutalomjáték, és már mindenki azon töri a fejét, hogy mit fognak ebből megírni a lapok, hogy harminc kilót fogyott vagy hogy leborotválta a fejét, hogy elment két hónapig pásztorkodni, és pénztáros volt az élelmiszerboltban, és senki nem mondja, hogy mindegy, mit csinált, mert az eredmény siralmas.

Ugyanez történik a Piaf című filmben. Marion Cotillard a címszereplő, és érződik, hogy na, ebbe most beleásta magát, és hullani kell a sok díjnak és elismerő szónak. És senki nem figyelmezteti, hogy rossz vagy, édes, jaj, nagyon rossz, és rossz minden pillanatban, akkor is, amikor görbíted a hátad, és akkor is, amikor csücsörítesz, hamis a nevetés, mert nem nevetés, hanem Piaf-nevetés, de még csak az sem, hanem amikor a színész Piaf nevet. Minden csak illusztráció. A hátravetett fej, a kéztartás, a részegség és a halál, minden csak játék, nincs mögötte se színész, se szerep, csak a produkció van.

Miért hagyják? Nyilván azért, mert rossz a rendező, mert vagy nem látja, mi a baj, vagy nem tud rajta segíteni. Ez persze ennyire nem egyszerű, Olivier Dahan gondos munkás, szép képeket hoz össze, csak filmrendezőnek rossz, csak a színészeket nem tudja instruálni, ami azt jelenti, hogy a profi színész elboldogul a szerepével, Depardieu brutális arca úgy tud megnyílni a kamera előtt, a pillantás elefántméretű szívet sejtet az idomtalan testben. De egy életrajzi film mindenkinek azért érdekes, mert a főhőssel van kapcsolatban, mert őt alakítja, Marion Cotillard-t viszont semmi nem alakítja, csak a klisék, toporog, rezegteti a kezét, meresztgeti a szemét.

Egyébként is gyáva a film, nem mer mélyebbre ásni az olcsó művészéletrajzok világánál, nem mutatja meg, hogy milyen a szörnyű Piaf, milyen egy permanensen részeg nőt kerülgetni, és hogy az alkohol az nemcsak kedves szalonspicc, de összeokádott ágy, bűz és undor. Ehhez Olivier Dahan kis kaliber, talán technikailag sem nagy ász, mert az idősíkokat is kicsit zagyvára kevergeti. Amihez igazán ért, az is benne van a filmben, egy szép videoklip, ahogy megjön Marcel Cerdan halálhíre, és a kép meg a hang szétcsúszik, a világ összeomlik, a lakás tele lesz síró ismerősökkel, Piaf meg csak megy, kétségbeesetten, szobáról szobára, aztán kinyit egy ajtót, már ott van a színpadon, és énekelni kezd. Sajnos ez van: a szépen elmondott közhely nem közhely, hanem élmény.

Ez a nagy kiszúrás. Mert a több mint kétórás filmben ezt az egy jelenetet szeretem, és most emiatt mehetek moziba újra és újra.