Utálatos egy film. Olyan alapvető hibák ölik meg, amelyeket józan rendező nem követhet el. A Dolina remekül induló, ígéretes, néhány zseniális vonást is felmutató elrontott darab. Lássuk sorra.
Ígéretes, mert jó irodalmi alapanyagból készült, jó színészekkel, láthatóan elégséges költségvetéssel. Bodor Ádám Az érsek látogatása című regénye egy lepusztult, balkáni hangulatú, diktatórikus kis városkában játszódik: Bogdanski Dolinát egy "rend" szürreális és uniformizált papjai irányítják, s ide érkezik "a nyugatról" egy PDA-t nyomogató, kényelemhez szokott, kissé tétova férfi apja holttestéért. A főszereplő Adriano Giannini kifogástalanul alakítja az idegent, Molnár Piroska mint Colentina bravúros. S ami külön dicséretes, a Dolinán sehol sem látszik meg, hogy kompromisszumot kellett volna kötnie az elképzeltek és az anyagilag megengedhetők között.
A film remekül indul. Erős képekkel és hangulattal nyit, és e két erényét végig meg is tartja. Kitűnő operatori munka és látványtervezés, erős vizuális fantázia jellemzi, megszámlálhatatlan apró részlet teszi elevenné és hihetővé. Mind a város, mind környezete, mind a figurák a gondos odafigyelés mintapéldái. Az álmos, beletörődött elnyomás hangulata (nincs jobb szó rá) tökéletes. Világábrázolását tekintve a Dolina maradandó nagy élmény.
És elrontott. Uramisten, de mennyire elrontott. 2006-ban, még ha Magyarországon vagyunk is, egy rendezőnek tudnia kellene, hogy a leírt szöveg elmondva nem működik a vásznon. Tudnia kellene, hogy az irodalmi és a beszédnyelv különbözik. És ennek egyenes folyományaként, ha egy filmben úgy beszélnek, mint egy könyvben, akkor a néző előbb hüledezni fog, aztán kiakad ("Hülyének néznek engem"?), végül kacagni kezd. A film közepétől azzal szórakoztam, hogy megtippeltem, vajon mennyire lesz nevetséges a soron következő mondat. Minél nagyobb hatásszünetet tartott előtte a színész, és minél mélyebb érzelmet és/vagy drámaiságot kellett közvetítsen, annál nagyobb esélyt adtam a hitetlenkedő elképedésnek. Az esetek többségében bejött a tippem, és a körülöttem ülők reakcióiból ítélve nem voltam ezzel egyedül. Sajnos a Dolina szereplői (ismét csak nem tudok jobb szót) tökéletesen hiteltelenné válnak abszurd, lehetetlen, életidegen beszédük miatt: a természetellenesség kihat a viselkedés motivációira, az egymás közötti interakciókra, végül egész - amúgy jól megírt - személyiségükre is.
Ugyanez a túlzott és buta irodalmiság jellemző a film több részére is. Ha valakit a vonaton alvás közben kirabolnak, az legföljebb egy regényben kiált olyat, hogy "Állítsák meg a vonatot, kiraboltak!", egy filmben nem kezdi el rázogatni az ablakrácsot ezt kiáltozva, épeszű ember ugyanis a valóságban egyszerűen nem viselkedik így. Hasonlóképpen olyan sem létezik, hogy egy szálláson hónapokon át, egyfolytában, megállás nélkül ugyanaz a film menjen a tévében - a Macskafogó zenéjét felismerni először üdítő volt, húszadszorra dühítő.
Nem akarok gonosz lenni ezzel a filmmel. A világ, amit ábrázol, eleve fantasztikusan van felépítve, de remekül is mutatják be. A színészi játékok és a karakterek jók, és maga a történet is az, ha kegyesen eltekintünk a bosszantóan indokolatlanul meg-megjelenő és végül semmibe futó szálaktól. De ahol a nézőtér egy része kényszeredetten felkacag egy-egy komolynak szánt mondaton - azt a filmet semmi sem menti meg a kárhozattól.
