Sietek még az elején leszögezni ezt, avatatlan olvasók részére szánt szolgálati közleményként és/vagy félreértés ne essék. Szóval. 1993-ban egy kicsiny texasi számítógépes programokat fejlesztő cég, az iD Software korszakalkotó és forradalmi találmánnyal állt elő, feltalálván a "First Person Shooter" vagyis egyes szám első személyben lövöldöző játékot. Azt látjuk a képernyőn, amit mi magunk is látnánk, ha ott volnánk abban a nagy virtuális valóságban, így majdnem testközelből érezve a puskaporszagot, valamint a leküzdendő szörnyűségek savas leheletét.

Mikor megtudtam, hogy ezt a filmet kell megnéznem, sebtében letöltöttem valahonnan a netről a játék első programját, beleélés szándékával, mivel legutoljára FPS-ből a Duke Nukemhez volt szerencsém, még a múlt században, s mint tudjuk az ember a kor előrehaladtával felejt. Nos, a "kőkorszaki" Doom darabos grafikája ellenére, valamint hogy már hosszú ideje a PC-játék számomra maximum a Mahjjongot jelenti, az élmény letaglózó volt. Értsd ezalatt, hogy egy délután alatt három pályát haladtam előre, úgy, hogy közben bizonyos üvöltő-hörgő lények kb. 47-szer kenték szét az agyvelőmet a falon. Nem vagyok hát egy profi gamer (játékos), csupán azért közlöm ezt, hogy bizonyítsam kicsit nyitottságomat az ügy iránt.

Tehát a kis cég lövöldözős játékai, először a náciirtó Wolfenstein, majd a Doom-sorozat (és a többi...) hozzám hasonlóan taglózták le a számítógép-felhasználók jelentős létszámú táborát képező 10-20 éves srácokat, megkínálva őket egy szinte teljesen valóságosnak tűnő kommandós bevetés véres élményével. A fiúk már csak szeretik az ilyeneket, talán kódolva van ez belénk.

A Doom című akciófilm producerei nyilván rájuk gondoltak filmjük tervezésénél, mint célközönség, hiszen aki élből irtózik mindenfajta öldöklésnek még csak említésétől is, kizárt, hogy egy Doom (ítélet, átok, végzet) című filmre üljön be, attól függetlenül, hogy abban pozitív vagy negatív figurákat lődöznek halomra. Hogy számításuk beválik-e, azt majd az elkövetkezendő évek mérlegfőkönyve fogja megmondani, már ha van egyáltalán ilyen Hollywoodban. Mert valljuk be őszintén, egy harcosnak a harc a lételeme, azt csak passzívan szemlélni, maga a halál. "Egy gondolat bánt engemet, Ágyban, párnák közt halni meg", ugye. Egy gamer egészen más élménydózishoz, adrenalinlökethez szokott vérnyomását nemigen fogja megdobni bármilyen filmvásznon látható akció, ő saját maga játssza ezeket. Igaz, hogy csak virtuálisan, nem a vérrög valóságban zajlik a nem valóságos lények elleni harca, de ha egy hetedik pályán lopózó játékos szívverését, vérnyomását megmérnénk, az értékek ugyanazt mutatnák, mint egy valóságos kommandósnak, mondjuk bevetésen egy iraki kisváros sikátorában...

Marad, aki marad. A film sztorija - hiszen egy lineáris, pályák sorozatát teljesítendő számítógépes játék filmfeldolgozása - eléggé kiszámítható dramaturgiára épül. Adódik egy zűr, amit meg kell oldani. Természetesen jó távol, tehát messze kell menni, így segítség sem várható. Magunkra maradtunk, csak mi és a probléma, amit nekünk kell megoldani, minden (halálos) harc, csata, párbaj alapszituációja. Válogatott a csapat (a gamer ásít), választhatunk, melyiknek szurkolunk. Mást nem tehetünk, hiszen ő megy akcióba, nem mi. Aztán vagy jól választottunk, vagy nem. De a végén, tudjuk, amikor már csak egyetlen maradt, maximum még egy harcképtelen, eléggé legyalázott fizikai állapotú, másodlagos frissességű szereplő, tehát a még viruló Egyetlen aztán fel, bele a lenyugvó napba, a fény felé, jöjjön megnyugvás, boldogság, felszabadult sóhaj. A horroros specializációk esetében ilyenkor valahonnan még mordul valami, jelezve, lesz még folytatás, a sima akciófilmeknél, mint most is, egyszerű ellebegtetés. Kerülöm a katarzis szó használatát, fenntartva azt az alkalmasabb példákra.

Ez a séma a Doom esetében. Jó közepes sci-fi-akciómozi amúgy, az Alienből, a Predatorból és különböző zombifilmekből összegyúrva. Ritmusa tűzijátékszerű, látványa idézi a játék látványelemeit. Sejtelmesen világított alagutakban, folyosókban járunk, ahol baljós árnyak hozzák a frászt a szereplőkre. Átlagosnál nagyobb a vérzivatar, több kibelezés, végtagvesztés és fejleszakítás, így a 18 éves korhatár indokolt. Higgyük azt legalábbis, hogy a korhatárnak van értelme, az az alattiak nincsenek még mindenen túl. Dicsérendően önironikus jeleneteken kacaghatnak az amúgy tán unatkozó beavatottak. Megjelenik harceszközként a VGA-kábelen pörgetett számítógépes monitor. A szörnyeket pedig dr. Carmack laboratóriumából kerültek elő, csakúgy, mint a valóságban. (A Doom fejlesztője és kitalálója az id-nél John Carmack volt.) Nem végzi szépen...