Dosztojevszkij pályája elején, második műveként írta meg A hasonmást. Richard Ayoade, bár meglehetősen sok tévéepizód van a háta mögött, második nagyjátékfilmjeként rendezte meg a regényből készült adaptációt. E mellékes információn kívül közös még a két alkotóban, hogy ügyesen formálták saját kultúrájuk képére az egyszerű történetet.
Dosztojevszkij hőse, Jakov Petrovics Goljadkin tipikus csinovnyik, aki bár középvezető a hivatalban, annyira jelentéktelen, hogy kollégái észre sem veszik, amikor egy ugyanúgy kinéző másik Jakov Petrovics Goljadkin is a hivatalban kap állást. Utóbbi az eredeti Goljadkinnal ellentétben népszerű, hasonmásával pedig kifejezetten ellenséges. A regény sokszor elbizonytalanít azzal kapcsolatban, hogy kicsoda/micsoda ez a másik Goljadkin, az eredeti alteregója vagy tényleg egy másik ember.
A filmben ez a kérdés eldől, mert a Jesse Eisenberg által játszott figuráknak különbözik a neve (Simon és James). Egyértelműen megjelenik a regényben csak mellékes motívumként ábrázolt szerelem is, sőt, ez adja a film fő konfliktusát. Ayoade változtatása érthető, hiszen egy szerelmi háromszög vizuálisan jobban megjeleníthető Goljadkin belső monológjainál, melyekben arról győzi meg magát kétoldalanként, hogy most már ideje lenne tenni valamit aljas hasonmása ellen, majd ennek ellenkezőjére veszi rá magát. Jesse Eisenberg Simonja is tesze-tosza, de azáltal, hogy megritkították tépelődő szövegeit, kevésbé veszi igénybe türelmünket. Eisenberget egyébként mintha beskatulyázták volna az egyszerre antiszociális és hiperaktív figurákba, ezúttal is ezt hozza, a szerep nem teszi próbára színészi képességeit. Mia Wasikowskának sem a játéka maradandó, inkább bájai működnek a vásznon.
A film a látványban és a zenében a legerősebb. A csinovnyikvilágot, a hivatalt olyan indusztriális közegekbe ülteti át Ayoade, mely felidézi Terry Gilliam Brazil és 12 majom című filmjét, és persze Orwell regényét, az 1984-et. A hangulat és a poénok is ezekre az alkotásokra emlékeztetnek bizarrságukkal. Az öngyilkosság és a reménytelenség merész témaválasztás egy olyan film esetében, mely komoly erőfeszítéseket tesz azért is, hogy vicces legyen. A zeneválasztás ezt a kettősséget emeli ki, drámai, klasszikus melódiák váltakoznak életvidám, popos slágerekkel. Biztosan megosztó lesz ez az alkotói hozzáállás.
Thrillerként jobban működik a film: mihelyst Simon elszánja magát a James elleni akcióra, megszaporodnak a bűnügyi műfajra utaló jelek. De ez csak a film utolsó harmadában következik be, előtte pedig vicces, kínos és romantikus jelenetek váltják egymást. Hiába tisztul le így A hasonmás a végére, ha az összbenyomás az marad, hogy bár a regényhez képest élvezetesebb és pörgősebb a film, hangneme túlságosan is vegyes, így nehéz maradéktalanul élvezni.
