El sem tudja képzelni, mennyire vártam már, hogy ismételten találkozhassunk. Nagyon hosszú időnek tűnt az a tíz esztendő, amely legutóbbi röpke telefonbeszélgetésünk óta eltelt. Ha emlékezetem nem csal, éppen az FBI diplomaosztóján sikerült elcsípnem néhány mondat erejére. Sajnálom, hogy mindezen idő alatt nem hallott rólam, ugyanakkor biztosíthatom, én minden fontos lépéséről kellő körültekintéssel informálódtam. Sürgettem is ezt a derék jóembert, Thomas Harrist, hogy a bárányok sikeres elhallgattatása után minél hamarabb legyen szíves összehozni nekünk egy újabb találkát. S ha még kereken egy évtizedet is kellett várnunk, nyugodt szívvel állíthatom, minden egyes perce megérte.
Az elmúlt éveket végre teljes mértékben azzal tölthettem, ami még az elmegyógyintézet falain belül is leginkább foglalkoztatott; Firenze történelmének és a reneszánsz legnagyobb alakjainak tanulmányozásával. Emlékszik még a firenzei Dóm rajzára, amely egykori cellám falán díszelgett, s amelyet több más rajzommal együtt Ön hozott utánam Memphisbe? Nos, talán nem éri meglepetésként a hír, hogy nehezen visszaszerzett szabadságomat is ebben a gyönyörű városban töltöttem, sajátos szakácsművészetem és a közügyek gyakorlásától visszavonultan. Egészen mostanáig. Az utóbbi időben ugyanis hihetetlenül felgyorsultak az események...
Egy Pazzi nevezetű felügyelő kezdett el szaglászni utánam, akit -ha szimatom nem csal-, az a Mason Verger biztatott elfogásomra, akinek annak idején saját kezemmel etettem meg az arcát a kutyáival. Ő életben maradt, s hárommillió dolláros vérdíjat tűzött ki a fejemre. Ettől pedig nyilvánvalóan vérszemet kaphat egy olyan felügyelő, akinek hitvesi kötelessége az ifjú asszonykát elegáns operaelőadásokra citálni, noha a fényűzés költségeit nem engedheti meg magának. De miatta ne aggódjon Clarice, Pazzi sorsáról már intézkedtem. Viszont Verger bosszúvágya előbb-utóbb Önt is biztosan megkörnyékezi majd. Vagy netán máris azon van, hogy a nyomomba szegődjön? Nem lesz könnyű dolga, de ha túljut a zökkenőkön, ketten együtt képesek leszünk tető alá hozni az esztendő legnagyobb várakozással kísért filmjét. Készüljön fel, hogy ebben sokan próbálnak majd meg hátráltatni bennünket. Előbb Jonathan Demme rendező, korábbi kapitányunk hagy majd cserben minket, de az örökébe lépő Ridley Scott is képes lesz sikerre vezetni kis csapatunkat. Azon aggályok pedig, hogy a feszültségkeltést esetleg könnyelműen feláldozza a látvány felsőbbrendűségének oltárán, szerencsére nem nyernek igazolást. Ettől akár saját kezeimmel is képes lennék visszatartani őt.
Az eltelt esztendőkben azért magácska is alaposan megváltozott. Régebben inkább Jodie Fosterre hasonlított, most pedig mintha Julianne Moore vonásait fedezhetnénk fel, miközben figyelmünk Önre szegeződik. Ráadásul szakmailag sincsen a csúcson. Amikor elváltak útjaink, Ön éppen dicsfényben fürdött, mert kimentette annak az öntelt szenátornőnek a lányát Buffalo Bill karmai közül. Manapság viszont a "cégen" belül nem állnak fényesen a dolgai. A sajtó hatalmas botrányt kreált a legutóbbi akciójából, melynek során egy csecsemőt a karjában tartó anyát lőtt le. Azt persze elfelejtették közölni, hogy a nő másik kezében egy gépfegyver volt, melyből többször is magára lőtt. Nem való egy ilyen talpig becsületes fiatal nőnek ez az igazságtalan munka. Törődjön inkább velem!
Én ugyanis ugyanolyan vagyok, mint anno. Még mindig felháborít az udvariatlanság, a tolakodó viselkedés, na meg ha valaki a szabadságomat veszélyezteti. Ugyanakkor a hozzám kísértetiesen hasonló színész, egy bizonyos Anthony Hopkins játszi könnyedséggel hiteti el a bennünket figyelőkkel, hogy nem szerepet játszik, hanem ő maga Hannibal Lecter, vagyis én.
Attól pedig ne tartson kedves Clarice, hogy egy napon majd Ön ellen fordulok. A világ ugyanis még mindig érdekesebb hely, amióta tudom, hogy maga is benne van.
