Julie Delpy A grófnő című filmje Báthory Erzsébet sötét titkoktól terhes, vértől csöpögő legendáját eleveníti fel, ami - tekintve, hogy már évszázadok óta intenzíven foglalkoztatja az emberek fantáziáját - igen szerencsés választásnak bizonyul.
Az eredeti szakmáját tekintve színész Julie Delpy nem először ült a rendezői székbe, ám most először vágott bele történelmi témájú, kosztümös filmbe, amelynek egyúttal a producere és zeneszerzője is.
Néhány éve a szlovák Juraj Jakubisko is filmre vitte a kegyetlen, hányatott sorsú Báthory Erzsébet grófnő történetét: a 2008-ban bemutatott Báthory című alkotás a gyönge szüzek lemészárlása helyett azonban sokkal inkább a főszereplő személyiségét és politikáját helyezte előtérbe. A rendező állítólag az igazságot próbálta megtalálni a sok szóbeszéd mögött, hiszen a legenda szerint a grófnő fiatal lányok százait véreztette ki, hogy vérükben megfürödve tegye hamvassá és örökifjúvá bőrét. (Sokak szerint csak kemény keze és nagy vagyona adott okot irigyeinek, hogy ehhez hasonló rémhíreket terjesszenek róla.) A legenda persze attól legenda, hogy kézzelfogható bizonyíték nemigen akad igazolására: viszont kellően izgalmas és hálás alapot szolgáltat a történetet feldolgozó filmesek számára.
Julie Delpy filmje nem fukarkodik a véres részletekkel, ám igyekszik kellőképp megalapozni az általa alakított főszereplő indítékait. És mi más is lehetne egy - a maga korában, a XVI-XVII. század fordulóján Európa legszebbjei közé sorolt - özvegyasszony megtébolyodásának oka, mint a szerelmi bánat, amely ráadásul egy nála húsz évvel fiatalabb ifjúhoz (Thurzó István - Daniel Brühl) köti? Szerelmének tárgya ráadásul éppen annak a Thurzó György nádornak (William Hurt) a fia, akinek (érdek)házassági ajánlatát a grófnő ridegen elutasítja: eggyel több ok, hogy a nádor cselszövéssel elszakítsa a szerelmeseket, és a hatalmas birtokkal rendelkező nőt (akinek még a király is adósa) megpróbálja kiforgatni vagyonából, megfosztani boldogságától. Delpy nem próbálja meg felmenteni Erzsébetet, de a grófnő boldog szerelmestől a megháborodott gyilkosig ívelő, érzékletesen végigvitt jellemfejlődése olyan regisztereket szólaltat meg a nézőben, hogy azon kapja magát: észrevétlenül megkedvelte, de legalábbis szívből szánja őt.
A narrátorként is funkcionáló Thurzó István a férfiasság és a tisztaság ritka egységét hordozza magában: fiatal kora ellenére érezzük, a grófnőt sokkal inkább az előbbi tulajdonságaival nyűgözi le. Julie Delpy filmje olyan örökérvényű kérdéseket feszeget, mint az öregedéstől rettegő, kegyetlen - egyébként nem csak - női hiúság, a hatalom egyszerre üdvös és végzetes terhe, vagy az életkort és társadalmi hovatartozást nem tekintő szerelem. Külön figyelmet és dicséretet érdemel a csejtei kastély hátborzongató atmoszférája, amely sötét zegzugaival, folyosóival fokozatosan maga is egy hatalmas kínzókamrává válik: lebegtetve és új életre hívva a sokak által csak Vérgrófnőként emlegetett Báthory Erzsébet legendáját, amelynek igazságtartalmára természetesen ezúttal sem derül fény.
