zene: Pino Donaggio
vezényel: Natale Massara
kiadás éve: 1991
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 41:05

Brian De Palma első jelentős moziját, az 1973-as "Nővérek"-et nem titkoltan Alfred Hitchcock thrillerjeinek mintájára próbálta faragni. Forgatókönyvében a hitchcocki alaphelyzet és fordulat ugyan benne volt, azonban a hangulat megteremtéséhez kellett valami hamisítatlan Hitchcockra emlékeztető. Ez pedig a zene lett, aminek a megírását a direktor művei alá gyakran komponáló Bernard Herrmannre bízta. De Palma a pályafutása későbbi szakaszaiban sem tudott szabadulni a példaképtől, és több művében is alkalmazott valamilyen hitchcocki elemet, megoldást, vagy utalt valamely filmjére – az 1976-os "Megszállottság"-ban például egy kissé átalakított történettel a "Szédülés"-t forgatta le gyakorlatilag újból. Ennek zeneszerzője szintén Herrmann volt, ám a komponista a premiert már nem érte meg. De Palma így zeneszerző nélkül maradt, ezért a nagy áttörést hozó következő alkotásához, a "Carrie"-hez másik után kellett néznie. A posztra egy új tehetség került kiválasztásra, Pino Donaggio, akinek szintén a "Carrie" volt az ugródeszka Hollywoodba. De Palma figyelmébe a Time magazin filmkritikusa, Jay Cocks ajánlotta a fiatal olasz komponistát, méghozzá a "Ne nézz vissza!" című brit pszichothrillerhez írt muzsikája okán, amiben De Palma szerint a szerző úgy használta a hegedűt, mint egykoron Herrmann. A két alkotó pedig tulajdonképpen úgy talált egymásra, mint annak idején Herrmann és Hitchcock.

Az 1980-ban bemutatott "Gyilkossághoz öltözve" egy hamisítatlan De Palma-thriller volt. A korhatár-besorolást tekintve igen magas kategóriába rakott mozi komoly sikert aratott, s nem mellesleg beindította a nyolcvanas évek jellemző filmes zsánere, a minőségi erotikus krimik műfaját. A több országban X-kategóriát kapó alkotás jól jelzi a kor bevállalós légkörét, hiszen egy mainstream produkcióban egyesítette az erotikus filmek világát a krimivel. Persze sokaknál kiverte a biztosítékot a történetet keretező nyitó és záró zuhanyzós jelenetsor, ahol előbb Angie Dickinson, majd a fiatal Nancy Allen kényeztette magát a tus alatt. Ám a "Gyilkossághoz öltözve" nemcsak a két színésznő meztelenkedése, hanem az igen obszcén dialógusok okán is zajos nemtetszést váltott ki bizonyos körökből, nőszervezetek például egyenesen a női nem elleni támadásnak kiáltották ki. Érdemes a magyar nyelvű változatot is megnézni, mert a mai finomkodó szinkronokban olyat már nem hallunk, mint ami ennél a filmnél a színészek száját elhagyja. Meg aztán az sem volt egy megszokott dolog annak idején, hogy egy ötvenéves megbecsült színésznő dobálja le magáról a ruhát, illetve játsszon el egy olyan fura szerepet, mint amilyet Dickinson (bár évekkel később beismerték, hogy a film miatt szexszimbólummá váló Dickinson voltaképpen nem is szerepelt meztelenül a zuhany alatt, hanem a Penthouse magazin egyik modellje testdublőrködött helyette). A "Gyilkossághoz öltözve" emellett a transzneműek ellenszenvét is kiváltotta, mondván a valóságtól távol áll a filmben róluk ábrázolt kép, sőt kifejezetten káros hatást véltek felfedezni benne.

De Palma a saját maga által írt filmjét egy szexuálisan kissé frusztrált, New York-i háziasszony történetével indítja, aki problémáinak orvoslására egy pszichiáter szolgáltatásait veszi igénybe, az egyik napon pedig ő ajánl bizonyos szolgáltatásokat a férfinak, aki ezt köszönettel visszautasítja, így a nő máshol keres egy kis kalandot magának. S nagyjából eddig lehet a sztorit úgy ismertetni, hogy ne lőjem le az egyébként kiszámítható fordulatot, vagyis aki még a film megtekintése előtt áll, annak ajánlott a következő bekezdéssel folytatni. Szóval a jól szituált nő végül talál egy partnert, ám a pásztoróra után eddigi főhősünk élete egy liftben csúnya véget ér, de a gyilkosságnak egy luxus call girl személyében szemtanúja is akad. A lány az áldozat fiával kezd nyomozásba a titokzatos magas szőke nő, vagyis a liftes gyilkos után. De Palma a feszültségkeltés terén itt is jól vizsgázik, bár napjainkra ez a történet már eléggé kiszámíthatónak mondható ám a "Gyilkossághoz öltözve" ettől még egy stílusos thriller, amit nem feltétlenül a logika, hanem a nézők érzelmi manipulációja visz előre.

A filmmel kapcsolatban sok kritika megemlékezett pozitív tartalommal a zenéről is. Donaggio egyfajta stílusteremtő lett, hiszen a fülledt, vészjósló thrillerzenék alapmotívumait ő hintette el ebben a művében. De Palma megadta neki a lehetőséget, hogy jó score-t írjon, és pont ezért tudta életművének legjobbjait a rendezőnek szállítani. Donaggio így emlékszik vissza kapcsolatukra: "Zenéim közül a legmaradandóbbaknak a De Palmának írottakat tartom, ő adott nekem időt és lehetőséget a komponálásra, és neki is fontos volt, hogy mit hall a filmje alatt. Szereti a zenét, és élvezi, ha a filmjét impozáns, klasszikus hatású muzsika viszi előre. Amikor ír és rendez, már tudja, hogy milyen zenét akar."

A szerzőnek ennél a mozinál is megadatott, hogy szabadon engedje fantáziáját, s ennek köszönhetően azon jelenetekhez, melyek esetében nem cselekménykövető muzsika szükségeltetett, nagyon erős zene született. Ilyen a nyitó zuhanyzós képsorok alatt hallható, jó szerkezetű "The Shower" is, mely a fülledt, érzéki főtémát álomszerű, lebegéses, női sóhajos körítéssel vezeti fel. Ennek párdarabja a "The Museum", melyen jól felfedezhető De Palma és Donaggio Hitchcock és Herrmann iránti rajongása, mivel ez a jelenet és a hozzá íródott zene tulajdonképpen egy, a legendás alkotópáros műveit alapul vevő pastiche. A score szerepe itt a képpel válik egyenrangúvá - csakúgy, mint a "Szédülés" temetői jelenetében -, a szereplők érzéseit, illetve azt, hogy a szituációkról mit gondoljunk, a zene közvetíti a néző felé, hiszen értékelhető dialógus közel tíz percig nincs. Ebben a csodás tételben, ahogy a főhős kóborol a múzeum termeinek labirintusában, úgy tekereg és vonaglik a zene is. Ez a megoldás a későbbiekben is előjön ("The Storm - The Transformation - The Revelation"), és ebben Donaggio mindvégig kiemelkedően teljesít. A komponista több tételben visszahozza a "Carrie"-ben is már alkalmazott finom, érzéki, ám mégis nyugtalanságot árasztó hangulatot, erre találunk példát a "The Note"-ban.
A buja főtéma több tételben is visszatér, a szerző amennyire tudja, variálja is, bár ez tipikusan az a dallam és hangulat, ami nem igényli a túl sok díszítést és alakítást. Halljuk még a "Kate's Confession" vagy a "Finale" esetében is, a "The Erotic Story"-ban pedig – a track címéhez illően – csúcsra járatódik a fülledtség. Ezekben szépen egyesül a vágy és a veszély érzése, a motívumban rejlő bujaságot pedig John Moses klarinétjátéka hozza a felszínre. Emlékezzünk még meg a mozgalmasabb részekről is, melyek közül a szintén herrmannes "Death in the Elevator", a "Flight from Bobbi" vagy a feszültséget csúcsra járató "The Asylum - The Nightmare" a legjobb.

A páros talán ennél a mozinál tudta a legjobban megmutatni a Hitchcock-Herrmann-filmek nyomán kialakított stílusát. A kettős játék, vagyis a score és a történet zenei ellenpontozása, csakúgy, mint a két példaképnél, tökéletesen előjön az ő munkájuknál is. Egy tragikus gyilkosság, egy őrült gyilkos, egy árván maradt tinédzser és egy nehéz sorsú prosti történetét látjuk, a zene azonban ennek sok helyen ellentmondva könnyed és légies, ám rejtetten mindvégig feszült. Ezt a paradox játékot De Palma és Donaggio tudta a legjobban művelni Hitchcockék óta, és a későbbiekben olyan filmek esetében csiszolgatták még, mint a "Halál a hídon", az "Alibi test" vagy a "Káin ébredése". A rendező és a direktor útjai a kilencvenes évek elején elváltak egymástól, ám a 2012-es, sok országban még be sem mutatott "Passion" esetében De Palma újra Donaggióval dolgozott. A hamarosan kiadásra kerülő score esetében pedig majd azt is meghalljuk, hogy sikerült-e a régi hangulatot feleleveníteniük.