Magyarországi színházi ősbemutatóra vállalkoznia egy Budapest agglomerációjában levő színháznak: nem kis dolog, igen dicsérendő, és követendő példát adhat bármilyen magyar teátrumnak. Egy világhírű regényből készült színpadi adaptációra különösen igaz ez, melynek az ötvenes években már elkészült egy filmváltozata is - Polgár András dramaturg szerint pedig a darab messze elkerüli azt.

Ennyit a John Steinbeck: Édentől keletre című regényéből készült, február óta a Budaörsi Játékszínben látható darabnak az erényeiről. Mert több - sajnos nem nagyon van neki. Ami igaz történik a színen, ami élő és létező valami, kizárólag a színészek produktuma; de igazából ez is pontosításra szorul: néhány húzóember van csupán, aki viszi valamerre az előadást - s ezek ráadásul nem a nagy neveknek szánt művészek, akik a színlapot vezetik.

Pedig a szándék tényleg ígéretes. Nem csupán a feladat nagysága miatt, hanem mert a szereposztás ügyesen kísérletezik a befutott színészek, és a pályakezdők "összeeresztésével". A baj viszont nem az, hogy a színház nagy fába vágta volna a fejszéjét, sokkal inkább minden más. A függöny felgördülése már egy megrázó élményt biztosít a nézőnek, Húros Annamária díszletterve pont eltalálta a semmitmondó giccs és a realizmusnak látszani akaró gagyilátvány egyébként szűkösnek mondható határmezsgyéjét. Egyedül az előtér-háttér és oldalszínpad váltogatása vinne valamilyen színt a térbe, de máris elmegy a kedvünk, ha a forgószínpaddal nem rendelkező Játékszínen mégiscsak forogni kezd a farm, és szinte hallani lehet a köteleket ráncigáló díszletezők erőlködéseit.

"Az előadás, a ma divatos akció- és zenés produkciók helyett irodalmi élményt kíván nyújtani" - olvassuk Polgár András ismertetőjében. Akciószínház ez is, csupán a látványelemek és a show helyett Koncz Gábor színész-rendező túlakciózott és nárcisztikus játékát látjuk. Zene is van, s ha komplex vizsgálat tárgyává kívánnánk tenni, abban a kérdésben foglalhatjuk össze, hogy minek? Olyan érzése van a nézőnek, mintha a zenei szerkesztő egy próbán sem lett volna bent, csupán a kort (1890-1918 körül) és a helyszínt (USA) kapta volna meg. A szalonzene, amit hallunk, ugyanis egy jottányit sem alkalmazkodik a cselekményhez, ugyanolyan kedélyes zongorajáték hallatszik az izgalmasnak szánt részeknél, mint mindvégig.

A narrátor bevonása meglehetősen egyszerű és túlságosan kézenfekvő módja egy adaptációnak, tipikus jele a dramatizálási nehézségeknek. A Calt alakító Farkas Zoltán ki-be mászkálásai szerepébe viszont csak még kaotikusabbá teszik az amúgy sem túl fényes játékot. Játéka kiforratlan, a düh megjátszott, mintha megrekedt volna az olvasópróbák szintjén. Aaron (Tausz Péter) talán már oldottabban mozogna a színen, megpróbál őszinte lenni, ám az ő partnere-szerelme, Abra (Helyes Georgina) viszont már szintén nehézkes a színpadon, kitaláltak a mozdulatai, mondatai.

A fiatalokkal szemben azonban sokkal lehangolóbb a "nagyágyúk" durrogó-puffogó, de igen pontatlan játéka. Almási Éva tébolyt erőltet magára, de nem sikerül, aztán megint, és megint nem jár eredménnyel. Koncz koncepciója kimerül a "ne takarj, ha színen vagyok"-elvében, ez rendezői, és színészi munkáján is meglátszik. Nagyhalál, széles karmozdulatok, kiaknázatlan poénok jellemzik, s a máskor egyébként karakteres, és kihasznált színpadi- és életerő is üres hadonászás marad. A kínai szakács szerepében játszó Kassai Károly és a szomszéd farmert alakító Trokán Péter viszonylag lélegzethez juttatja a teatralitásban fulladozó előadást, de csupán időleges tüneti kezelést adhatnak a műsornak.

A legfurcsább az, hogy összefüggéseiben sem nagyon van mit mondani az előadásról. Harminc évet nem lehet úgy felölelni, hogy a rendező nem dönti el, melyik szálat találja a legérdekesebbnek, mi az, ami a tragikus mag lehet színpadon. Pedig a regény számos lehetőséget adna a szélsőséges helyzetekbe került hősök vívódásának ábrázolására. A dramaturg biztosra ment: egész mondatokat emelt át a regényből a színpadi szövegbe, talán nem akart kockáztatni a stilisztikával, ám egy hatszáz oldalas nagyregény más prózai-dikciós lehetőségeket kínál, mint egy szövegkönyv.

A jelenetek rendszerével is gond van, 2-3 perces filmes snittek színpadi megfelelőit láthatjuk, ez így azonban nem pörgős, sokkal inkább akadozik tőle a cselekmény. Érthetetlen az epizódok miértje, teljesen lényegtelen a betét, amely arról szól, hogy a kínai miért beszél akcentussal például, a néző félve gondol arra, nem humor lapul-e a rendező szándékai mögött. Mert az végig hiányzik az előadásból, hiánya pedig pont akkor a legfájóbb, amikor a poén szándékát érezni ki egy-egy megszólalásból. Nevetni ugyan lehet néha, de ezt általában a díszlet olykori szétesése okozza, valamint az olyan kellékes bakik, hogy míg Adam Trask három parókányit öregedik a darabban, addig Lee 30 éven át egy hajszálnyit sem őszül, ugyanúgy hordja változatlan haját.

S ha már az időnél tartottunk: nem kell feltétlenül az idősík-váltogatás módszerét alkalmazni mindenhol, de az Éden?-ben szükség lenne arra, hogy az időt ne tekintse váltók nélküli vasúti sínnek a rendező, amin végig kell rohanni másfél-két óra alatt.

Talán az ősbemutató felelőssége, hogy nem volt bátorsága a színháznak merész eszközökhöz nyúlni, de itt egyetlen szimbólumot nem látunk, s színészi játék sem létezik: izgalmat az okoz csupán, hogy egy perc múlva ülve, vagy állva hangzik el a betanult szövegrész.

A dramatizálás jókora tartalomtalanítással ért fel, érezhetően nem mai, és nem itteni a környezet. A dráma már csak azért sem lehet az, mert olyat ma este nem láttunk. Az előadás messze maradt a nézőtől, mint a századforduló Amerikája az ezredforduló Budaörsétől.

Ez az Éden nem létezik.