Szóval, a sztori a jó öreg pap-rabbi szerelmi háromszögtörténet, aminek változataival már Arisztotelész is annyit foglalkozott Poétika című drámaelméletében, mintegy kétezerötszáz éve. A papot most nevezzük Brian-nek, a rabbit Jake-nek, a lányt pedig Annának. Brian atya (Norton) és Jake rabbi (Stiller) gyerekkoruk óta a legjobb barátok, életük nagy nője, Anna (Elfman) pedig a neighborhood legstrammabb csaja. Neki mindig van egy-két jó ötlete, hogy mit és hogyan kellene csinálni ahhoz, hogy amikor majd lepereg előttünk az életük filmje, érdemes legyen végignézni. Nélküle Jake és Brian élete nem tartogatna számunkra túl sok izgalmat.
Viszont amikor megjelenik Elfman, rögtön el kell csöppenni, mert beáll az a bizonyos bizsergés az ember gyomrába, hogy de jó is volna vele versenyt futni a hídon, meg moziba menni este, meg rádőlni vele a kanapéra délután. Vagy este. Vagy délután meg este. Ő az a fajta átlagosan tündéri kis nő (hosszú combokkal, aranyszőke hajjal és két grüberlivel a szája mellett), aki amikor megszólal a szíve, hirtelen elveszíti a hallását és nem hall semmi mást, csak azt a nagy dobogást a mellében. Ilyenkor ez a fajta átlagosan tündéri kis nő nem ismer se istent se embert, csak a szerelemet. Ilyenkor őneki hülye mindenki, aki olyanokkal jön, hogy dehát miből fogunk megélni, hogy dehát nekem feleségem van, vagy (mint esetünkben), hogy dehát én zsidó vagyok, te pedig nem!
Na, a mi Jake rabbink is éppen ilyen hülye lesz egykettőre, ahogy kiderül, hogy Annával igencsak szerelmesek egymásba, és erről a világ is értesül előbb-utóbb, de a hitközség, biztos. Az pedig nem tenne jót Jake rabbi karrierjének! Gondolja Jake rabbi. De rosszul gondolja, és ezt mindenféle bonyodalom után persze ő is belátja. Akkor aztán megnyithat végre New York és a világ puncsízű metaforája, az ökumenikus karaoke-bár, ahol nyugodtan csöröghet egymással zsidó és keresztény nyugdíjas egyaránt.
