Talán túl könnyen kiáltottuk ki zseninek. Persze a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény vagy a Jackie Brown után nem is nagyon lehetett mást mondani: friss volt a hang, az elbeszélés módja, és szemtelenül sokat tudott a folyton jó szövegeket nyomó gengszterekről és az általuk uralt Amerika légköréről anélkül, hogy komolyabb társadalomábrázolásba fogott volna.
Igazából az általa istenített, videotékás B filmeket írta át, emelte fel a szerzői filmek művészi csillogásába, sok iróniával és kikacsingatással és finoman stilizált erőszakkal.
Quentin Tarantino zseni volt, és egy zseninek sok minden megbocsátható. Például, hogy látszólag tőle távol álló zsánereket húz magára, mintegy szerepjáték gyanánt, vámpír és távol-keleti kaszabolós filmeket ad elő a saját modorában, mintegy bizonyítva, hogy effélére is képes. Megbocsátható, hogy már nem is kívánja átírni a B filmeket, hanem tiszta heccből lemásolja őket, mintegy demonstrálva, hogy ezt is megengedheti magának.
A Becstelen Brigantyk ennek a játéknak a következő fejezete. Most egy újabb zsáner került terítékre, a háborús filmet töltötte fel jellegzetes tarantinós ízekkel, nem törődve a történelmi és semmiféle egyéb hűséggel (ezt el is vártuk tőle), csupán a játékkal. Ürügyet keresett arra, hogy az őt érdeklő motívumokat újra egymáshoz fűzze: mozi, filmkészítés a filmben, ügyesen stilizált, önmagát is kifigurázó erőszak, kvázi valóság. Igazi l'art pour l'art a művészet zavaró jelenléte nélkül.
Jó hír, hogy nincs a százötven perces filmnek szinte egyetlen olyan pillanata sem, amely ne őrizné magán Tarantino keze nyomát. Az igen jó nyelvi leleménnyel megírt párbeszédek, a vérbő figurák, az idézetek, a filmes hagyománnyal való örök incselkedés.
Csakhogy - és erről talán még inkább árulkodik az alkotás - a hosszúra nyúlt álarcosbál alatt a Mester valahogy elvesztette az arányérzékét. Pedig épp ezt szerettük benne a legjobban. Nincs olyan jelenet, amely ne lenne végletesen elnyújtott, mintha újabb és újabb frappáns mondatokat próbálna betuszkolni a különben is telített történetbe, ráadásul most először érezzük úgy, hogy kicsit mintha lézengenének az amúgy jól megírt karakterek a széttartó filmben.
Mert bizony oda a régi feszesség, az ügyes dramaturgia, a Becstelen Brigantyk egymásra dobált jelenetekből próbál építkezni, olyanokból, amelyek közül jó néhány elhagyható vagy épp behelyettesíthető. Tetszőlegesen. Ráadásul a paródia, a szerepjáték ügyességén túl semmi sem látszik a filmben. Láthatóan nem akar mondani semmit a háborúról, a zsidókérdésről, a nácikról, a filmkészítésről, nem akar a múltunk mélyére ásni, nem érdekli, hogy ebből mi lehetne érvényes ma - ez persze lehet erény, de itt most inkább lustaságnak tűnik.
Egy tehetséges ember bűvészmutatványának, aki úgy csinál, mintha filmet készítene, de igazából csak egy viccet mesél el. A térdét csapkodva, bő gesztusokkal. Ha nem lenne Brad Pitt, aki most is roppant hálás, hogy nem az ő vállán nyugszik az egész film (a Blöff után ez a legjobb mellékszerepe), így tökéletesre csiszolhatja az olasz filmes bőrébe bújt déli nácivadászt.
Ha van igazán emlékezetes pillanata a Brigantyknak, akkor az valahol itt keresendő. A többi meggyőző üresjárat, pompásan felcicomázott semmitmondás. A részletek kidolgozottsága, szerkezet nélkül. Egy szeretetreméltó ripacs lassan unalmassá váló modora.
Blöff, még ha annak nem is utolsó.
