Bergman és Fellini ismeri ilyen szomorúan precízen az emberi lelket. A búcsúkoncert gond nélkül beférne az ő munkáik közé is.
Szintén zenész
Rögtön a film elején Christopher Walken csap bele egy olyan monológba, amilyennel nem nagyon szokás filmet kezdeni. A tapasztalat szerint sánta példabeszédek hivatottak megalapozni ilyenkor a hangulatot, elejteni pár szövegmorzsát, amire talán még nem nagyon figyel a közönség, pedig visszhangozik még idővel a mondanivaló. Walken azonban egy hozzá méltó, pokolian erős szöveget kapott, amelyben Beethoven cisz-moll vonósnégyesének háttere vetíti elő a nemsokára felmerülő kérdéseket, amelyekkel szereplőink találják szembe magukat. Hiába nyilvánvaló írói húzás, akkor is gyönyörű, s ez a későbbiekben is fennáll: egy-egy párbeszéd legyen bármilyen kézenfekvő, jól látható helye van a forgatókönyvben, a történet menetében, így megbicsaklás nélkül működik is. Itt még azt kívánjuk, bárcsak ezt az embert láthatnánk és hallgathatnánk az egész játékidő alatt, s akkor biztosítva volna az élmény. Csak bő egy óra múlva, amikor felteszi a kérdést zenésztársainak, hogy ti. „mi a fene folyik itt?”, na akkor térünk észhez, hogy csakugyan: hiába ő az alfája és omegája mindennek, azóta ez a történet már bejárta Tolnát-Baranyát, anélkül, hogy abban a vízbe kavicsot dobó karakternek különösebben tevékeny szerepe lett volna. Mit akarok tehát mindezzel mondani: hogy még csak nem is egyedül ő emelte A búcsúkoncertet olyan remekművé, amilyenből 8-10 évente születik egy.
Van-e élet a halál előtt?
[img id=487754 instance=1 align=left img]A filmbeli négyes tagjai bő negyedszázada zenélnek együtt, ám egyiküknél Parkinsont diagnosztizálnak, ezért nyilvánvaló, hogy ő már nem folytathatja a közös munkát. Ettől kezdve a film ezer irányba kezd el meghökkentően átélhető problémákkal foglalkozni. Még azzal törődünk a legkevesebbet, hogy maga a főszereplő miként dolgozza fel magában mindezt. Az már izgalmasabb, hogy a másik három hogyan reagál. Egyikükben a véletlenek indiszkrét összejátszása okán épp feléledt az önérzet, mondván, ha úgyis változtatniuk kell a zenekar felállásán, ő nagyobb szerepet akar magának. Ez aztán kihat a párkapcsolatára, hiszen felesége szintén a zenekar tagja, később közös lányuk konfliktusba, majd miegymásba keveredik az eddig még nem említett zsarnok negyedikkel és máris minden annyira össze van kavarva, hogy nem is csoda szegény Christopher Walken kiakadása – végül is ő készül leépülni.
Senki nem akar második lenni
A búcsúkoncertet egy maroknyi csodálatos, szerepét mélyen átélő színész bravúros munkája mellett egy szinte tökéletesnek nevezhető forgatókönyv emeli kitüntetett helyre. Philip Seymour Hoffman a másodhegedűs szerepében kapta talán a legnagyobb feladatot, hiszen ő az, akiben miután szembesül barátja tragédiájával, egyszeriben megérzi a mulandóságot, s érvényre akarja juttatni egyéni ambícióit művészi téren. Arról a dilemmáról nem is beszélve, hogy mit tegyen egy erősen középkorú férfi, ha már öregecske feleségétől sem kap támogatás, ellenben a huszonéves spanyol táncoslánytól igen. Valahogy tehát mind a szakmai, mind a magánszféráját újra kell formáznia a szereplőknek és ez ritkán zajlik problémamentesen. Gyönyörű, megható és persze fájdalmas film is A búcsúkoncert, amelyet nem sokáig, hanem jó esetben örökre magával visz a néző.
Kinek ajánljuk?
-Zenekari tagoknak, akár klasszikust, akár trash metált nyomnak.
-Akik olvastak már Beethoven-biográfiát, talán még jobban át tudják érezni a vonatkozó monológokat.
-Nem feltétlen kapuzárási pánik előtt/alatt állóknak, de azért inkább középkorúaknak, mint tiniknek.
Kinek nem?
-Akik Christopher Walkentől csak a gengszter-vonalat ismerik vagy szeretik.
-Vízpartnál nyaraló fiatal playboyoknak és nyuszilányaiknak.
-Aki negyven év él magányosan egy lakatlan szigeten egy röpladával.
10/10
