A szerelmesfilmek szerelmeseként elmondhatom, hogy az elsőfilmes Hans Canosa igazi ínyencséget tálal a műfaj kedvelőinek. De nemcsak nekik: akik a függetlenfilmeket kedvelik - vagy akik egyszerűen csak a két nagyszerű színész, Helena Bonham-Carter vagy Aaron Eckhart rajongói: mind meglepődnek majd, hogy egy ilyen egyszerű kis film mennyi finomságot tartogathat.
Kettős játék
Azért legyünk óvatosan az egyszerű jelzővel. A 2005-ös film ugyanis egy egészen egyedi technikával készült: két kamerával rögzítették az eseményeket, majd a vágás során a film kettős képkeretet kapott, azaz osztott képmezőben láthatjuk a szereplőket. A módszer lényege a szereplők egyidejű megmutatása, hiszen ha a klasszikus minta szerint egy dialógus során ansnittben, azaz az egyik szereplőt láttatva a másik vállán keresztül ábrázolódik a szereplő, mindössze az egyikük arcát látjuk, s az akció-reakció folyamatossága a montázs által jön létre. Ám ily módon vágás nélkül, egyetlen képen figyelhetjük a karakterek minden rezdülését, ami azon kívül, hogy különlegesen néz ki, rendkívül izgalmas atmoszférát is ad a képnek. A járulékos jelentés szimbolikus: a két szereplőt egy időben, egy helyen, mégsem egy képkeretben látom, így érzékelem a távolságot kettejük között: mintha hiába lennének ugyanazon térben, a távolság áthatolhatatlan lenne.
A produkció így nem meglepő módon megterhelte a színészeket, hiszen míg egy hagyományos módszerrel dolgozó forgatás esetében a vágások miatt mindössze pár másodperces színészi munkát kell nyújtani, illetve erre felkészülni - ebben az esetben a valós idő miatt több perces, egész jelenetek alatt kellett a maximumot nyújtaniuk.
Röpködő mondatok
Egy esküvői fogadáson egy férfi és egy nő találkozik. Beszélgetni kezdenek, hamarosan izgalmas intellektuális játszma veszi kezdetét, csak úgy röpködnek a mondatok, hőseink pedig nem sokkal ezután a vacsoráról egy szállodai szobába szökve azon kapják magukat, hogy egykori közös történetük darabkáit elemezve valami új felé veszik az irányt - még ha az csak egy beszélgetés is (persze a szállodai szoba az szállodai szoba, a helyszín, ahogy azt az egyik szereplő meg is jegyzi, már önmagában predesztinálja a belépőket, különösen ha egy férfiról és egy nőről van szó).
Legyen tehát az szex vagy beszélgetés - esetleg mindkettő, hőseink éjszakai kalandja több, mint szokatlan. Ám nem önmagában a helyzet miatt, az ugyanis filmes szempontból inkább unalmasan megszokott - sokkal inkább a párbeszédek elevensége okán.
Hans Canosa állandó forgatókönyvíró munkatársa, Gabrielle Zevin ugyanis olyan varázslatosan élő párbeszédeket írt a filmhez, melyeknek egy-egy szellemes szócsatározásában, a dialógusok ívében szinte gyönyörködhetünk (nem is szinte). A két színész szerintem pályája színészi csúcsteljesítményét nyújtja, mi több, együtt nyújtja, hiszen valami igencsak működött köztük. Helena Bonham-Carter pedig gyönyörű. Számomra mindig egyfajta beteges Fight Club- vagy halott-menyasszony-hangulat kapcsolódott hozzá: most egy negyvenességét vállaló gyönyörű negyvenes nő. A film sem akar többet vagy mást annál, ami: őszintén, őszinte mondatokat adni két egykori szerelmes szájába.
Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek, aki kedveli az eredetien elmesélt, részletgazdagon ábrázolt emberi történeteket.
Kinek nem?
- Nincs ilyen.
9/10
