"Ideköltözöm Párizsba!" - mondja filmje utolsó jelenetében Gil Pender, miután minden barátnőjével szakítva egy szerelme maradt: Párizs. Woody Allan legújabb múzsája most éppen Párizs, ahol az ódon lámpákkal megvilágított utcákon néhány jól kitalált karakter is sétálgat.
Owen Wilson egy Woody Allen filmben? Na ne, ezt nem hiszem el, ma már mindent lehet? A következőben ki szeretne? Tegye föl a kezét! … Aztán persze elhisszük, mert hát az előzetesen is ő van, meg végül is ez egy romantikus vígjáték volna. Amolyan Woody-kategórián belül, persze. Ez a fickó sose volt normális, de azért egyre hülyébb.
Történt, ugye, hogy úgy hat éve otthagyta New Yorkot, és európai körutazásra indult. Londoni trilógiája (Match Point, Füles, Kasszandra álma) ugyan kezdeti vérfrissítést hozott az öregedő rendező kritikán aluli, ’90-es évekbeli teljesítménye után, de a londoni részek színvonala is csökkent, s ez a tendencia egy másik városban, Barcelonában érte el mélypontját.
Most Párizsban vagyunk, ami ugye jó hely, főleg egy (forgatókönyv)írónak, Gil Pendernek (Owen Wilson), aki amerikai sznobériában szenvedő mennyasszonyával (Rachel McAdams - ezt sem értem, ma már tényleg bárki lehet filmsztár? Bezzeg régen…) és annak szüleivel "tölt el egy kellemes hetet" Párizsban. Amíg a kedves ara a leendő közös malibui házat rendezi be, és diszkóba jár, addig a vőlegény fiú inkább sétálgatna esőben a Szajna-parton, járná a bolhapiacokat és a sanzonnal telt kávézókat, vágyik a ’20-as évekbe. Az volt Párizs igazi fénykora. Hát Gil meg is kapja: amíg éjjelenként Scott Fitzgeralddal, Dalíval, Hemingway-jel barátkozik, a való életben leendő házassága alól szépen elfogy a talaj.
Nem nehéz észrevenni, hogy amennyire volt Barcelona, legalább annyira főszereplő itt Párizs, vagyis maga a város. Lehet, akár mikiegerek és porcicák is futkározhatnának az őszi avarral tarkított tonetszékes francia kávéházi valóság közepette, az se zavarna az égvilágon senkit. Mindenesetre a film nagyon szép képei mellett törekedett azok igazságára is: vagyis az Eiffel-torony csak kétszer jelent meg (mínusz pont, hogy kivilágítva), a Diadalív egyszer, a bagett egyszer se (bár utóbbiról egyszer szó volt). Volt valami intellektuálisan turisztikai jellegű ebben a Párizs-útifilmben. Igenis vonzó volt.
Másik nagy jó pont a szokásosan erős színészvezetés, vagy éppen egyes nagy színészegyéniségek jutalomjátéka (kedvencem az egy jelenetet kapó Adrien Brody, Salvador Dalí megtestesítője). A két részre osztható film külön világokat takar. A XXI. századi történet, vagyis a jelen a jól ismert Woody-feelinget hozza, de egészen annyira, hogy Owen Wilson pont annyira különcfigura, annyira nem a földön él, sőt, néha pont úgy mozog vagy beszél, mint a főnök. Azért a többi se semmi: a film tele van világsztárokkal, akik csak nagyon kis szerepeket kaptak. Ott van például a francia first lady (Carla Bruni), aki idegenvezetőt játszik, Marion Cotillard (kicsit azért több szereppel), Kathy Bates, a gyönyörű szemű Lea Seydoux (Becstelen Brigantyk, Lourdes) vagy a már említett Salvador Dalí mind üdítőleg hat saját maga megalkotta figurájával.
A filmen nem izguljuk szét magunkat, nem ér minket katarzis, nem leszünk okosabbak, de még szebbek se tőle. Egyszerűen jó nézni. Akinek ez kevés, az ne menjen moziba.
