Habár Freddy Krueger számos egyéb horrorfilmes monstrumhoz hasonlatosan végül elpusztíthatatlannak bizonyult, semmiképp nem állítható, hogy komoly károsodás nélkül úszta volna meg mindazt, amit az 1984-es felbukkanása utáni évtizedben a filmkészítők műveltek vele. Teremtője, Wes Craven pontosan észlelte a kreatúrája státusában bekövetkezett számottevő változást; 1996-ban (amikor már hét darab Rémálom-epizódot ismerhetett a művelt nagyvilág) készült ironikus posztmodern horrorjában, a Sikolyban van egy gimnáziumi jelenet, ahol megpillantjuk a takarító személyzetet: az ápolatlan őszes haj alól feltekintő roskatag férfi a jól ismert zöld-piros sávos pulcsiban és koszlott puhakalapban görnyedezik a felmosóvödör felett - aztán valaki odaszól neki, hogy kiderüljön: Frednek hívják. Ennyire volt jó Freddy Krueger a 90-es évek közepén: van annyira közismert, hogy egy-egy vicc még elsüthető legyen a rovására, de a sármjavesztett figurára egy horrorban ekkor már legföljebb a padlóseprést bízták.
A keserű látleletet kiállító Craven lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen ő huszonöt évvel ezelőtt rendkívül hatásos formulát dolgozott ki, ami ráadásul új ösvényt vágott a Halloween hatalmas sikere után Amerikában szakmányban készült és gyorsan sematikussá vált tinihorroroknak. Craven persze csak amolyan óvatos forradalmár volt, hiszen a Rémálomban számos olyan elem felbukkant, amelyek a (vágófegyveres támadásokról elnevezett) slasherek ezen új, tinédzserekre hangszerelt verziójában akkor már úgyszólván állandó tartozéknak számítottak. Volt benne maszkos(nak tekinthető, felismerhetetlenre égett arcú) gyilkos, volt benne final girl (a legtalpraesettebb női szereplő, aki a film végén legyőzi a gonoszt), az elbeszélést pedig a láncszerűen felfűzött, változatosan bestiális mészárlásjelenetek és a nyitott befejezés határozták meg.
Ugyanakkor az újítások is számottevők voltak. A korábbi tinihorrorok többé-kevésbé valóságosnak mondható henteseivel szemben a tinik álmait megszálló, a halálból visszatért Krueger természetfeletti figura - az élet és a halál közötti senkiföldjén kóborol, energiáját áldozataiból nyeri, és fél a kereszttől, azaz leginkább egyfajta invenciózus vámpírvariációnak tekinthető, aki a borotvapengékkel felszerelt bőrkesztyűjében Nosferatu kései, slampos leszármazottjaként kúszik az álmokba. Craven pontosan észlelhette, hogy a zsáner alapműveiben (a Halloweenben vagy a Péntek 13-ban) van valami alapvetően rémálomszerű, hiszen ezek egyetlen véres éjszaka leforgása alatt játszódtak. A rendező ezt a motívumot fejlesztette tovább: az első Rémálom meghatározó, kétségkívül egyszerű, de nagyon is jól működő trükkje, hogy a néző nem mindig észlelheti pontosan, mikor is lépnek át a szereplők az álmok vészterhes világába; vízió és valóság előbb diszkréten, majd a végén tökéletesen egybemosódik.
Az álommotívum alkalmazása persze jó ürügy volt a korabeli tinihorroroktól addig jobbára idegen szürreális jelenetek megalkotásához is, fontosabb azonban, hogy nézőit Craven könnyen allegorikus olvasatokra tudja inspirálni vele.
Mérgező szülők
A 80-as évekbeli tinihorrorokat két csoportba lehet osztani aszerint, hogy a tinédzserek milyen okból szenvedik el bennük a büntetéseket: vagy valamilyen konkrét múltbéli bűnért lakolnak (példa rá a Szalagavató), vagy pedig csupán az éberség hiánya miatt, amit olykor a szex-pia-drog hármas iránti kíváncsiságuk "súlyosbít" (lásd a Carpenter-klasszikust). A Rémálomban ez másképp van. Kruegert, a hús-vér gyerekgyilkost az Elm utca önbíráskodó felnőtt lakosai segítették át Molotov-koktéljaikkal a másvilágra, akik az esetről persze sosem beszéltek nyíltan a gyermekeik előtt. A poszttraumatikus stressz azonban, és ez a film gondolati lényege, menthetetlenül átszivárog a beszédes hallgatás falán, és könynyen elfertőződő sebeket okoz a gyermeki pszichében. Aztán ha az értelem szunnyad, felébrednek a gonosz szellemek - az egyedül hagyott gyerekeknek pedig maguknak kell megküzdeniük a szülők által a hátukra csapott teherrel.
És ők meg is küzdenek vele. Ennek a tinédzsergenerációnak (és ez a további Rémálom-filmekre is igaz) már nincs szüksége kívülről érkező hangra, ami ébredésre nógatná őket, mint a hatvanas évekbeli fiatalokat Szabó István első filmjének híres zárlatában. Maguk a gyerekek akarnak ébren maradni és elővigyázatosak lenni, ha már fásult, közömbös, értetlen és vak szüleik képtelenek rá. Beszédes és mélységesen szomorú, hogy Nancy (a hősnő) anyja az első részben inkább a vodkásüveget szorongatja, semhogy érdemben segítséget nyújtson (leginkább háborodottnak tartott) lányának. De ha a szülők tehetetlenek is, a gyerekek ezekben a filmekben megoldják életproblémáikat.
A szubtextusok kedvelőit még a méltatlanul alulértékelt második rész (Freddy bosszúja) is izgalomba hozhatja, ez az epizód ugyanis a maga alig burkolt módján egy olyan kamasz fiú gyötrelmeiről beszél megkapó erővel, aki Freddy képében valójában saját magával viaskodik, miután megsejti szexuális másságát. Figyelemre méltó új tartalmak ezután azonban már nem jelentek meg a sorozatban.
Tiszta kabaré
Az eredetit követő öt epizódot Craven már csak a távolból figyelte, leszámítva a harmadik részt, amelynek forgatókönyvírója volt. Akciódússága miatt ez az Álomharcosok viszonylag szórakoztató darab, de már ebben megkezdődött Freddy Krueger alakjának elhibázott átgyúrása, amihez a minden szempontból pocsék négyes, ötös és hatos epizódok pancser rendezői is oly lelkesen asszisztáltak később. A derék Krueger alatt két irányból is vágták a fát. Az eredetiben a szörnyeteg éppen a rejtelmessége miatt lehetett félelemébresztő, a folytatásokban viszont lendületes demisztifikáció zajlik: egészen a fogantatásig hátralapozunk Krueger mozgalmas biográfiájában, s mindeközben a figura afféle perverz, exhibicionista pojácává lényegül, aki a Mikroszkóp színpad legnyomorúságosabb élceit idéző egysorosokkal fárasztja a publikumot. A 80-as évek végére Freddy Krueger egy volt már csak a korszak bárgyú heccmesterei közül: a gyilkolászással ugyan nem hagyott fel, de valójában immár ugyanazon a terepen közlekedett, ahol Al Bundy vagy Frank Drebin hadnagy is tepert.
Becsületére legyen mondva, Craven a 90-es évek elején megkísérelte helyrebillenteni teremtménye renoméját. A rendező 8 és féljeként felfogható Freddy feltámad keretét egy készülő új Krueger-mozi adja, a filmben Craven, Heather Langenkamp és még néhányan saját magukat alakítják, valóság és álom közé egy újabb réteg, a játékfilmek fantáziavilága csúszik. Az igyekvő, önidézetekkel dúsan teleaggatott kísérletben Craven a horrorfilmek alkotóiról valami olyasmit állít, hogy ők sem úszhatják meg sértetlenül a sötét oldallal való foglalatoskodást. Ennél érdekesebb az igyekezet, amellyel a rendező Kruegert ismét komor, titokzatos alakként próbálja megrajzolni - csak a végén vall csúfos kudarcot, amikor fabulája suta Jancsi és Juliska-parafrázissá lényegül. De ma már (akárcsak bemutatásakor, 1994-ben, a Hannibal Lecter utáni korszakban) ez a megreformált Krueger is csupán groteszk mesefigurának látszik - és persze lejárt, elkopott lemeznek.
Kruegert utoljára hat évvel ezelőtt láthattuk a moziban, akkor éppen a Péntek 13-filmek főgonoszával, Jason Voorheesszel abajgatták egymást amolyan kedélyes, tortahajigálós burleszkhangulatban. De ha igazak a hírek, a kliprendezőként ismert Samuel Bayer jelenleg éppen azon serénykedik, hogy a jövőre esedékes kilencedik Freddy-filmben kirángassa a deklasszált hőst a méltatlan bohócszerepből. A kilátástalannak tetsző nekiveselkedésekben pedig mindig van valami mélyen rokonszenves és reménykeltő.
