A szériagyártásra szakosodott Hollywood mára tinédzserek komplett generációit képes felnevelni folytatásfilmjeivel. A Harry Potter-franchise varázslótanoncai után az Alkonyat-saga vámpírjai is végigkísértek egy-egy kamasznemzedéket az önmegvalósítás rögös útján. Magától értetődő, hogy a szerialitásra épülő, kortárs, amerikai televíziózás területén is felfigyelhetünk hasonló tendenciára. A Glee – Sztárok leszünk! című, gimnáziumi berkekben játszódó tinisorozat például éppen negyedik évadának végét járja, s kórustagjaival együtt talán a legnépesebb nézőtábora is elkoptatja lassan az iskolapadokat. Minden valószínűség szerint őket hívatott "megvigasztalni" a Tökéletes hang című mozifilm, amelyben immáron egyetemi keretek között alakul meg az önmegvalósítással birkózó a capella-kórus. Az Anna Kendrick nevével fémjelzett zenés alkotás pedig mind a kárpótlás, mind a szórakoztatás terén kiválóan teljesít, leglényegesebb küldetését azonban – ha hajszál híján is, de – éppúgy elbukja, ahogy fent nevezett elődei. Potenciális rajongótáborának nemzedéki közérzetét ugyanis a Tökéletes hang sem képes – a zeneszereteten kívül – megértően közvetíteni.

Figyelemreméltó tény, hogy két kortárs amerikai tinifilm is kimondva/kimondatlanul a nyolcvanas évek emblematikus ifjúsági darabjának, a Nulladik órának örököseként jelölte ki önnön helyét a műfaj nagyszámú mezőnyében. Patricia Riggen Limonádéjában pusztán a kultfilm alaphelyzete tűnik fel mindennemű lábjegyzet nélkül – a címadó zenekar egymástól élesen különböző tagjai egy büntetés alkalmával ismerkednek össze; a Tökéletes hangban viszont Jason Moore rendező már a tinédzser-generáció iránt mutatott empátiát igyekszik eltanulni a nemes elődtől, ráadásul úgy, hogy konkrét dramaturgiai funkciót is biztosít a forrásmű jellegzetes képsorainak. Más kérdés, hogy egyik epigon sem volt képes a John Hughes által meghozott, kulcsfontosságú áldozat megismétlésére. Míg a Nulladik óra egyetlen helyszínével a sablonoktól elszakadva állta meg a helyét kamaradrámaként, s vált életszagúvá, addig a Limonádé és a Tökéletes hang szerkezetének tartópilléreit továbbra is a fellépések/versenyek kötelező zenés attrakciói biztosítják, egyben el is szakítva az egészestéseket a valóság talajától. Így bár továbbra sem született meg az új évezred fiatalságának nemzedéki közérzetét kifejezésre juttató, emblematikus mozifilm, azért biztató, hogy napjaink iparosai végre felismerték az ordító mulasztást.

Éppen ezért nagy kár a Tökéletes hangért, pláne, hogy Jason Moore több ponton is fogást talált a kórusverseny döntőjéig jutó lánycsapat elcsépelt sztoriján. Vessünk először is egy pillantást a zenés film karakterkészletére! Felületes szemrevételezést követően sokszor látott figurák sokszor látott konfliktusaiba ütközhetünk, ám ha alaposabban is górcső alá vesszük hőseinket, a mellékalakok esetében komoly túlrajzoltságra lehetünk figyelmesek. Túl vagyunk egy Amerikai pite-korszakon, egyértelmű, hogy a lámpalázas csapatvezető hányni fog; na, de akkorát, hogy fürdeni lehet benne? Egy másik lány nem egyszerűen szereti a szexet, hanem egyenesen nimfomán. A távol-keleti származású csajszi ki sem meri nyitni a száját. A film legszórakoztatóbb karakterének bizonyuló Fat Amy pedig már névválasztásából adódóan is húsos vállaira veszi a kövér nők minden nyűgjét – Rebel Wilson (Koszorúslányok, Lánybúcsú) él is a jutalomjátékkal. A túlrajzoltság tudatos koncepciónak tűnik, s az arányokkal való játék hatására a sablonos karakterek nem is sztereotípiáknak, hanem karikatúráknak tűnnek. S míg a sztereotípiák alapvetően az emberek közti tájékozódást segítik, addig a karikatúrák valós(zerű) figurák jellegzetes vonásait erősítik fel. A Tökéletes hang hősei a túlrajzoltságtól válnak szerethetővé, s éppolyan könnyű velük azonosulni, mint a turistákról röpke fél óra alatt készült, önkritikát fejlesztő gúnyrajzokkal.

A mellékalakokon eszközölt túlzások pedig azért is kulcsfontosságúak, mert megteremtik a kontrasztot a film szimpatikus főhősével szemben. Az addig rendjén van, hogy a kórusba kényszerűen kerülő Becca különc; elsősként utálja az egyetemet, s inkább DJ-ként keresné a kenyerét. De nemcsak a lánycsapaton belül magának való, hanem a Tökéletes hang karakterkészletén belül is. Becca ugyanis egy életszerű karakter életszerűen ábrázolt problémákkal. Keresi az útját, de ódzkodik az újtól. Nem veti oda rögtön magát az első pasinak, de azért foglalkoztatja a dolog. Ráadásul alkalmankénti bezárkózásainak lélektanát Jason Moore olykor egyetlen leleményesen megválasztott beállítással képes érzékeltetni – gondolok itt a parkban a fejhallgatóval a kobakján hátradőlő lány képére. Anna Kendrick – akit egyébként korosztálya legtehetségesebb színésznőjének tartok – pedig olyan tüneményes komolysággal formálja meg ezt a gólyalányt, mintha nem is egy tinifilmben játszana. Nem is kell mondani, hogy milyen könnyű a Tökéletes hang főhősével azonosulni.

Az azonosulás valódi lehetősége, valamint a túlrajzolt mellékalakok és az életszerű főhős közti kémia pedig már a sablonos fejlődési útjukat is élvezhetővé varázsolja. Holott a cselekmény kibontása valóban elcsépelt. Egyrészt menetrendszerűen érkeznek az egyébként dinamikus dalbetétek, s konkrétan felszeletelik a filmet, másrészt arra megy ki a játék, hogy az egymástól élesen különböző tagokból álló kórus úgy érjen csapattá, hogy közben mindenki meg is valósíthassa magát a színpadon. Előbbi probléma tompíthatatlan malőrnek tűnik – éppen a darabos szerkezetet kellene leküzdenie a műfajnak; utóbbi buktatón azonban át tudta magát vergődni Jason Moore.

A Tökéletes hang egyik legfőbb erénye, hogy az alkotók az a capellát választották szervezőelvül. Amellett, hogy a kórusfeldolgozások élettel töltik meg a különböző korok slágereit (Gloria Estefantól Rihannaig), az előadásmód alapjai párhuzamot is mutatnak a film legfőbb tétjével. Mert a különböző hangokból, a különböző szólamokból úgy áll össze szerves egységgé egy dal mindennemű hangszeres kíséret nélkül, ahogy a Bardeni Bellák csoportkohéziója is különbözőségük személyenkénti felvállalásával forrja ki magát. Ezért lehet olyan emlékezetes a finálé, ahol már nem is az a tét, hogy ki nyeri meg a versenyt – a rendező ezt nem is mutatja meg, hanem hogy minden csapattag elénekelhesse szólóban a saját személyiségéhez illő nótát.

A Tökéletes hang tehát nem egy rutinszerűen összetákolt iparosmunka, nagyon is van lelke a produkciónak. A pozitív figurák szerethetőek, a negatív karakterek galádok, de a végkifejlet kötelező büntetését életszerűen megússzák – a rivális fiúcsapat kapitánya van annyira szemét, hogy a döntő előtt egy karrierindító ajánlat miatt cserbenhagyja társait, és pont. A romantikus szál bájos, s nem uralkodik el a cselekményen. Magyarán nagyon is működik a film, csak ezért a töredezett szerkezetért kár. De ha Jason Moore megmarad a műfajnál, nagy szerencséje van a XXI. század mindeddig meg nem értett generációjának. E rendező ugyanis kapizsgálja már a lényeget: a fiatalokat nemcsak szórakoztatva kiszolgálni, hanem megismerni és megérteni is érdemes.