Hova tud vezetni egy nap? Akár húsz másikhoz, egy felszín alatt lapuló l'amour-hoz, néhány emlékezetes mosolyteli pillanathoz és sok-sok könnyhöz, vagy egy elnyújtott szerelmi ciklushoz.
Hogy a fenti lehetőségek közül ki melyiket húzná alá a film megtekintése után vagy akár a bemutató alapján, arra természetesen nem tudok válaszolni, de azért szolgálhatok némi támponttal. Az Egy nap nem rossz alkotás a maga műfajában, de nem is kirívó, és aki nem különösebben kedveli a romantikus darabokat, annak valószínűleg már a “szenvedős” kategóriába fog belecsúszni, de legalábbis nagy eséllyel nem változtatja meg a zsánerről, sajnos bizonyos esetekben jogosan, kialakult negatív képét.
A történet mozgatórugója, hogy a felek látszólag mást akarnak, és ennek tudatában, illetve ennek megfelelően reagálnak és viselkednek. Míg Dexter (Jim Sturgess) kötelezettségektől mentes röpke kalandok és kellemes időtöltések sorozatára gondol, addig Emma (Anne Hathaway) szinte rögtön komoly kapcsolatról álmodozik. Hozzá kell tenni, egy diplomaosztás utáni alkoholgőzös éjszakától nem sokat érdemes várni, a dolog mégis úgy alakul, hogy mindkettőjük számára egy életreszóló viszonyt eredményez ez a bizonyos nap.
A soha véget nem érő ciklus, illetve pontosabban az összehozhatatlannak tűnő szerelem valójában a további napoknak, Dexter egyfajta hiányérzetének, és Emma azon kitartó próbálkozásának köszönhető, hogy kapcsolatukat barátságnak állítsa be. Persze, érthető, ha valaki attól tart, hogy csupán egy lesz a sok trófea közül, mégis az önbizalom ennyire hosszútávú hiánya és ilyen jellegű megnyilvánulása már nehezen emészthető. Nem feltétlenül a rengeteg időt – körülbelül 20 évről van szó! – vagyunk képtelenek befogadni, hanem inkább azt, hogy két, ennyire összeillő ember – a legbelső érzéseiket osztják meg egymással tulajdonképpen – nem jut egyről a kettőre. Ha valaki ezzel az ellentmondással képes kibékülni, vagy legalább egy film erejéig magáévá tenni ilyen mértékben, az felhőtlenül fogja élvezni a színészek meggyőző, olykor szíventaláló játékát, mert ami jó benne, azt kár is lenne tagadni.
Még egy figyelmeztető pontot kénytelen leszek azért közbeiktatni. Bár nem volt szerencsém a forgatókönyv alapjául szolgáló könyvhöz, de a film utolsó 20-30 perce az "ezt most miért kellett?" érzést váltotta ki belőlem, vagyis sokkal többre értékeltem volna a produkciót, ha meghagyják az eredeti, nem száz százalékig befogadható, de azért átérezhető irányvonalat, pláne, hogy a nem túl eseménydús húza-vonának a 107 perc már sok.
Apropó, "szenvedős". Másnak már sikerült ezt arányosabban tálalnia, Marc Webb romantikus vígjátéka, amely furcsa módon szintén napokról szól, méghozzá 500 nap nyárról, sokkal üdébb, frappánsabb és mondhatni, modernebb. Igaz, aktuális darabunk főként romantikus drámának nevezhető, bár humoros párbeszédek is találhatóak helyenként benne, és jóval nagyobb időszakot ível áll: 1988-tól egészen napjainkig tart.
6.5/10 pont
