Új Adam Sandler-film a mozikban! Másfél órás röhögő görcsöt vagy béna poénok sorozatát várod? Hát, A cipőbűvölőtől nem azt kapod! Bájos-melankolikus hangulatot és egy kis mondanivalót viszont találsz benne. Csak egy kicsit pörögne fel jobban.
Adam Sandler legújabb filmjében bizony megtudja, mit jelent „(majdnem) egy mérföldet más cipőjében járni” – szó szerint és átvitt értelemben is. Ugyanis rá kell ébrednie, hogy az a generációk óta örökölt talpvarró gép, amelyet eddig csak porfogóként használt, varázserővel bír: ha ezzel talpalja újra kliense cipőjét, a lábbelit felhúzva belebújhat vásárlójának bőrébe, és kiélvezheti vagy éppen elszenvedheti azt, amivel ez jár. Persze, az alapkoncepció önmagában nem tesz ki egy egész sztorit, tehát adjunk hozzá egy kis maffiaszálat, egy hangyányi romantikát, néhány vicces jelenetet, valamint egy jóval hangsúlyosabb családi drámát, és pont nem azt kapjuk, amit egy Sandler-filmtől várnánk.
Vannak azok a filmek, amiket úgy próbálnak meg viccesnek eladni, hogy az előzetesükbe minden egyes humoros vagy annak szánt jelenetet belesuvasztanak. Eddigi Sandler-tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy az ő egyik filmje is ezek közé fog tartozni, de A cipőbűvölőt pont ide sorolnám. Ezen a filmen bizony nem kapsz röhögőgörcsöt, és nem azért, mert bénák a poénok. Ebben a történetben egyszerűen teljesen más kap hangsúlyt, az egész hangulatát egyfajta visszafogott báj és melankólia hatja át, hála a zenének és az operatőr munkájának. Sőt még azt a mondanivalót is megfogalmazza, hogy ne ítélj el mást vagy légy rá irigy, amíg nem jártál a cipőjében, legyen az közeli ismerős vagy teljesen ismeretlen.
Mindezt egy alig komolyan vehető maffia-szállal próbálták felpörgetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebben nagy szerepe van annak, hogy bár vannak kisebb fordulatok a filmben, a vége eléggé kiszámítható, ráadásul (amúgy érthető okokból) magát az akciót sem pörgették fel – valószínűleg teljesen megölte volna a hangulatot. Ennek ellenére én adtam volna még rá egy kis „kakaót” vagy bármi más „ízfokozót”, mert így minden előnye ellenére nem szögezte végig a képernyő elé a nézőt.
Sandler karaktere, Max, egy teljesen szerethető, jóságos figura, aki igyekszik mindig azt tenni, ami a helyes, ugyanakkor ki van éhezve egy kis változatosságra. Igazából üdítő volt nem egy nagyszájú, egyfolytában humorizáló fickó szerepében látni a színészt (csak a szeme alatti óriási karikák ijesztettek meg nagyon). A többiek teljesen tipikus karaktert hoznak: a bátor, elhivatott jó kislányt, a bunkó bűnözőt, az ál-kifinomult bűnözőt, a nyugodt, szeretetteljes mentort.
Összességében tehát A cipőbűvölőt nem biztos, hogy ajánlanám azoknak, akiknek a tipikus Sandlerre fáj a foguk, viszont azoknak mindenképp, akik nem vígjátékos szerepben szeretnék látni, vagy éppen egy ilyen hangulatú filmre vágynak. Kellemes volt.
Szerintem: 70%
