Peyton Reed filmje - már az ismertetőből is kiderül - ott kezdődik, ahol a többi romantikus film végződik. A nagy szerelem végével, egy kapcsolat széthullásával, az érzelmi hadviseléssel. Harc a területért, a kivívott, megszerzett és birtokolt jogokért, valamint azért ami a kapcsolat alatt akaratlanul is, de elveszett. Brooke (Jennifer Aniston) és Gary (Vince Vaughn) pedig csak a saját igazáért küzd. Sokszor vitatható módon.
Ebben a játékban nincs fair play. Ha egy kapcsolat eljutott idáig, többé nincs visszaút, csak ádáz küzdelem és vérre menő harc. Hősink pedig pont ezt teszik. A klasszikus fegyvertárat vonultatják fel, Brook feszes és csinos ruhákban vagy épp meztelenül flangál, pasikat hív fel a közös lakásba - melyben a szakítás óta kénytelenek együtt élni - hogy bosszantsa Garyt, hogy újra felkeltse féltékenységét, érdeklődését. Gary pedig biliárd-asztalt visz a közös lakásba, mely ellen Brook állandóan tiltakozott, lányokkal vetkőzős pókert játszik, hajnalig vedel és disznóólat csinál a nappaliból. Pedig a megoldás egyszerű lenne: csak ki kell költözni a hajdani közös otthonból. Azonban azt egyikük sem akarja.
A kérdés csupán az, hogy miért is halogatják az elkerülhetetlent. Jó bosszantani egymást? Végre bosszút lehet állni a minket ért sérelmeken? Büntetlenül a másik orra alá dörgölhetjük hibáit, gyengeségeit? Vagy talán azért, mert a megszokott szerepekből nehéz kilépni? Mégis mi tart össze egy kapcsolatot a szakítás után?
A rendező és nem utolsó sorban a társ-forgatókönyvíró, producer Vince Vaughn szerinti válasz azonban felemás. Legalábbis ami a záró képsorokat illeti. Elmondani vétek lenne, legyen elég az, hogy romantikus filmet akartak csinálni, de nem olyat, ami szokványos. Furcsa, groteszk módon próbálták a műfajt látatni és ellene menni. Kevésbé szarkasztikus, mint vártuk, de kellemes szórakozás. Épp annyira közhelyes amennyire kell, pont annyira vicces, hogy élvezetes legyen. Egy párkapcsolati problémákkal küszködő párt láthatunk, a maga baráti körével, és akárki akármit mond ez szórakoztató. Működik mint film, szereplőink változnak, sőt talán messzebb is jutnak jellemfejlődésben, mint egy szimpla megismerkedés-történetben. Bájos az első jelenet, hogy hogyan is indul kettőjük tündérmeséje, ami aztán átfordul övön aluli ütések sorozatába. A fotómontázs ötletes, összességében véve kellemes. Végig asszisztálhatunk egy olyan történetet, melyben hőseink nem a jó oldalukat akarják mutatni, ahol aljasság van, és előre megfontolt hátbatámadás. Persze csak a műfaj kereteit szigorúan betartva. Mégiscsak romantikus filmről van szó.
Helyes történet helyes színészekkel, egyszerű de ötletes megoldásokkal. Olyan film, melyben repül az idő, melyet nem un el a néző. Amikor pedig már épp odáig jutna, hogy most már elég, a film véget ér. Csak jó érzés marad a mozi után, és röpke átértékelés. Ez a mai mozitermést elnézve pedig nem elhanyagolható szempont.
