John E. du Pont 1996. január 26-án meggyilkolta David Schultz olimpiai bajnok birkózót. Az indíték máig ismeretlen (volt). Bár sosem kaphatunk már biztos választ a miértre, a Foxcatcher gyönyörűen, igaz koránt sem hibátlanul mutatja be az utat, amely a tragédiához vezetett. Szép képekkel és kitűnő színészi játékkal készült ez a nagyon lassan kibontakozó történet, mely az egész emberiség hiúságáról is elmond valamit. Mindannyiunkban ég a vágy, hogy legyünk valakik.
A filmért rendezői Oscar-díjra jelölt Bennett Miller alkotása képes arra, hogy hűen bemutassa egy elveszett ember szomorú életét, a kilátástalan próbálkozásait arra, hogy bizonyítson magának és a világnak, és hogy megpróbálja megmutatni a nézőnek, mi is vezetett el ahhoz a bizonyos téli naphoz. Teszi mindezt úgy, hogy a szereplőt sajnáljuk, szánjuk, és valamilyen szinten még meg is értjük, de semmiképpen sem mentjük fel az alól, amit elkövetett. Megértjük őt, de nem értünk egyet vele! Ezt a tökéletes vonalon maradást pedig nagyon nehéz nem csak filmen, de bármilyen egyéb módon is ábrázolni. A Foxcatchernek pedig sikerült.
David (Mark Ruffalo) és Mark Schultz (Channing Tatum) tehetséges és sikeres birkózók, noha utóbbinak egész életét a bátyja árnyékában kellett leélnie. Olyasfajta mellőzöttség ez, amely valahol még tudatos is, hiszen ez nyújt biztonságot, ez ad erőt számára. Szüksége van a bátyjára, ugyanakkor eljön egy pont, amikor ki is akar törni annak oltalmazó szárnyai alól. Ezt a pontot pedig a Foxcatcher birkózó farmra való meghívás jelenti a dúsgazdag du Pont-tól (Steve Carell). Kettejük különleges barátsága és támogatása áll a film középpontjába, melyet a báty állandó jelenléte kezd ki, akkor is, ha eleinte David nincs is velük fizikai valójában. Hármójuk kapcsolata és személyiségének kibontakozása építi fel az egész történetet, általuk érthetünk meg valamit abból, mi is történhetett a farmon töltött évek alatt.
Nagyon szép, ahogy lassan, valójában nagyon lassan! kirajzolódik a néző előtt du Pont jelleme, múltja, hogy ki is ő valójában, és miért is teszi, amit tesz. Ez esetben pedig nem a gyilkosságra gondolok, hanem az oda vezető úton történő furcsaságaira. Egy embert kapunk, akit sosem ismertek el a szülei, akinek sosem voltak barátai, és aki az örökölt pénze révén végre alkothat valamit, vagy legalább is elhitetheti magával ezt. Szomorú és egyben szánni való, ahogy próbálkozik edző, mentor, apa és barát lenni, holott ezek közül egyikre sem alkalmas.
Fájdalmas erőfeszítéseit nagyon emberien és sokszor meghatóan kapja el a film. Apró rezdülések, elvétett szavak vagy pillantások, és máris előttünk egy emberélet. Steve Carrell pedig megindítóan hitelesen képes mindezt visszaadni. A Channing Tatummal való közös jelenetei nagyon erősek, és bár olykor a homoszexualitás kérdése is feldereng, ez sem viszi el a filmet, inkább csak még többet ad hozzá. Az érzelmek végtelen arzenáljában bolyongva mi, nézők is szépen lassan belemerülünk egy világba, amely az álmok megvalósítását tűzi ki céljául, bármi áron.
A Foxcatcher, bár valós történet alapján készült, nem a tragikus lövöldözésről szól, nem is a sportról magáról – bár meg kell hagyni, hogy igen sok érdekességgel is szolgál a birkózásról –, hanem arról az útról, amelyet du Pont és Mark végigjár. Két félresiklott élet 15 perc hírneve ez a film, mely borongós és balsejtelmes hangulattal, hibátlan korhűséggel és Carrell mellett is figyelemreméltó alakításokkal örökíti meg ezt a szomorú eseményt, mely azonban csak végkimenetele egy szomorú életnek.
Fontos azonban, hogy a film tényleg rettentően lassan indul be, az első fél óra már-már unalomba hajlik, ha az ember nem nézi végig a filmet. Ha azonban megteszi, és tegye meg, utólag létjogosultságot nyer a kezdeti ritmus. Gyakorlatilag minden kép, minden hang és zenei betét, minden beállítás és minden cselekményszál arra irányul, hogy megismerjünk egy embert, belelássunk a lelkébe. A tragédia azonban legalább két emberről szól, esetünkben háromról, így hiányérzetünk támad a testvérpár kicsivel alaposabb bemutatására, igaz ez főleg Davidre. A Foxcatcher csak a pisztoly egyik végén álló emberről vall igazán, azt azonban hibátlanul teszi.
