A képernyő-rabszolgaság, az iPhone-fetisizmus, a közösségi hálózatok egyre elképesztőbb térnyerése a valóság és a kép markánsan új kapcsolatait teremtette meg. A legfrissebb trendek valóságos rögzítési parancsot írnak elő az okostelefon-tulajdonosoknak: az események ma már nem akkor érnek valamit, ha átéljük őket; mostanság az elkészült felvétel, a minél gyorsabb megosztás a kulcs. A közelebbi-távolabbi ismerősök álló- és mozgóképei, a YouTube és a Facebook ablakai látszólag egy közelebbi és sokkal direktebb külvilágra nyílnak, de az amatőr felvételek áradata végeredményben csak egy rafináltabb és egyelőre észrevétlenebb falat emel a történések és a befogadók közé. A megváltozó képfogyasztási szokásokat, az amatőr filmekben rejlő lehetőségeket természetesen a mozi is gyorsan felfedezte magának. A talált dokumentumok (found footage), a véletlenül helyszínen lebzselő stábok és szereplők által rögzített "videók" a hitelesség, a valószerűség és a közvetlenség illúzióját közvetítik a közönségnek. Nem véletlen, hogy ezeket az egyébként kifejezetten költségkímélő fogásokat először a gerilla-horror olvasztotta magába (Ideglelés - The Blair Witch Project), majd jöhettek az egyre kidolgozottabb és ötletesebb variációk, a szörny- és szuperhős-filmek is. A Project X - A buli elszabadul újabb fontos lépés az új filmkészítési szemlélet diadalútján: a mű komolyabb marketingkampánya a producerek bizalmáról árulkodik, míg a vígjáték-forma bekebelezése a közízlés markáns átalakulását mutatja.
A film megtörtént eseményekből építkezik. Még 2008-ban történt, hogy egy 16 éves melbourne-i fiú a MySpace-en szervezett házibulit, majd az otthonát több száz ember lepte el, a tömeget pedig a rendőrségnek kellett feloszlatnia. A Project X tulajdonképp nem tesz mást, mint a fenti eseményeket túlozza el, és úgy tesz, mintha mindezt dokumentarista hitelességgel, a résztvevők szemszögéből tárná a néző elé. A mű kulcsfigurája így a kamerát kezelő jóbarát, aki (a korszellemnek megfelelően) csupán passzív megfigyelője az eseményeknek, mégis a legfontosabb résztvevője a partinak, hiszen az ő szemén keresztül, általa láthatjuk az óriási bulit. Az ő jelenléte nélkül csakis emlékekben és történetekben maradna fenn az előző este – ezek a források pedig ma már nem érnek semmit, ha nincs mögöttük egy link, egy nagy adag hozzászólás. Az alkotók láthatóan pontosan érzik, miként változnak a tinédzser-célcsoport preferenciái. Sztárok helyett átlagos fiúkról szól a történet, a míves, profi képi világ helyét pedig a kézikamera, az elnagyolt vágások és a kapkodó beállítások veszik át. Az ügyes filmkészítők végül még azt is megengedik maguknak, hogy kikarikírozzák a maga körül mindent rögzítő Y-generációt: többször utalnak a láthatatlan operatőr antiszociális, problémás személyiségére.
Bár alapvetően egy újabb tinivígjátékról van szó, a Project X annyiban mégis kapcsolódik az új filmnyelvi vonulat korábbi darabjaihoz, hogy a buli-tematikát a katasztrófa-mozik logikája mentén bontja ki. Az exponenciálisan durvuló parti, az egyre hajmeresztőbb fordulatok növekvő fejfájást okoznak a házigazdáknak, miközben a helyszín is egyre komolyabban amortizálódik. A film ezen a ponton nem tud ellenállni a szemtanúk által rögzített pusztítás csábító látványosságának és kissé túlfeszíti a téma határait. Kifejezetten elgondolkodtató és ironikus, hogy még egy ilyen frissnek és modernnek szánt "házi videó" sem kerülheti el a konzervatívabb narrációs elemeket, az alapvető forgatókönyvi kliséket. Hiába ugyanis az eszement bulizás, a rengeteg félmeztelen csaj, a legfontosabb történetszálon a hős most is az igaz szerelmet találja meg (még ha a leányzó végül nem is dobja le a melltartót). Maga az alapkonfliktus pedig ezúttal is az apai elismerésről, a gyermekkor szimbolikus lezárásáról szól: a szülinapos srác ugyan romba dönti egy élet munkáját, és kompletten elherdálja a családi vagyont, a családfő a végén mégis kinyögi, hogy fiúból férfivá érett a hős. Ezek szerint tapogathatjuk az érintőképernyőt, posztolhatjuk az élményeket – a felnőtté válás ősi próbáján valamilyen módon még mindig át kell esnünk.
Az ellentétes minőségek egymás mellé rendelése furcsa kettősségekkel tölti meg a filmet. A hihetetlenné fokozott események folyamatosan aláássák a látottak dokumentumszerűségét, a sok üresjárat, az egyszerű sablon-történet pedig kikezdi a mű frissességét is. Bár vígjátékként a Project X nem működik megfelelően, sajátos szociografikus tablóként szemlélve kiváló, és mint mozi idővel akár fontos kordokumentummá is nemesedhet. Ma természetesen még lehetetlen megjósolni, Hollywood megmarad-e a konstruált és kidolgozott képnél, vagy a YouTube-esztétika végül teljesen maga alá gyűri a szélesvásznat is – ez a film vélhetően fontos állomása ezeknek a folyamatoknak. Ennél sokkal figyelemreméltóbbak azonban a műben látható bulijelenetek, melyek tobzódnak az olyan belassított, már-már állóképként (vagyis hamisítatlan profilképként) funkcionáló felvételekben, melyek a kortárs amerikai fiatalság tablóját alkotják. A medencében pancsoló, szupermodell-alkatú lányok, a vastagon szálló marihuána-füst, a sör ledöntése, a túlszexualizált viselkedésmód nyilvánvalóan nem föltétlenül kelléke egy valóságos összejövetelnek, de az itt megjelenő tabló végül egy kollektív vágyálommá áll össze, amely bármiféle tanulmánynál többet mond el a mai amerikai tinédzserek önképéről, illetve arról, ahogyan látni és láttatni szeretnék önmagukat. Ha a látottak esetleg nem nyerik el a tetszésünket, arról nem feltétlenül a filmkészítők tehetnek.
