Igazi gyöngyszemet kínál a hét Atom Egoyan híveinek, ráadásul a Felícia utazása az a remeklés, amely újabb híveket toborozhat a kanadai kultuszrendezőnek. Az Egoyan-hősök dermesztő hidegségű kapcsolatrendszere, félelmetesen elidegenedett világa ezúttal szokatlanul sokszínűnek mutatja magát, noha a baljós, végzetszerű fenyegetettségérzés most is alapélményként kíséri végig a nézőt az induló képsoroktól a befejezésig. Pedig eleinte alig-alig sejthető a történetről, hogy hátborzongató pszichodráma kibontakozásának szemtanújává avatja a nézőt. Az eddig szeretetre méltó szerepekben látott Bob Hoskinsszal úgy ismerkedünk meg, mint a közép-angliai város joviális, beosztottjait gondos atyaként irányító-pátyolgató polgárával, akitől mi sem természetesebb, mint hogy készségesen ajánlja fel segítségét az idegen városban elveszetten bóklászó fiatal lánynak. Felícia (Elaine Cassidy) Írországból érkezett, hogy apja akarata ellenére megkeresse kedvesét, és sejtelme sincs, hogy az udvarias, jómódú, középkorú férfiben egy pszichopata sorozatgyilkossal hozta össze az egyáltalán nem véletlen véletlen.
Egoyan a nézőt is csak fokozatosan avatja be a félelmetes titokba. Az első figyelmeztető jelet, egy nyilvánvaló hazugságot követően mind sűrűbb feszültség forrása lesz kettőjük látszatra ártatlan és ártalmatlan kapcsolata, a csendes - már-már meghitt hangulatú - jelenetekben kibontakozó barátság, amelynek szörnyű végkimenetelét a nézővel mind nagyobb bizonyossággal engedi sejteni a titok: Hoskins pincéje a meggyilkolt lányokról készült kép- és hangarchívummal, kertje az áldozatok tetemével van tele. A fenyegetettség és a félelem mesterien kiépített összkomfortjában mesteri a váratlan fordulat is, amely pontot tesz egy sorozatgyilkos gyerekkorban elszenvedett traumáinak végére. Hoskins egészen kiváló a minden sablontól mentes sorozatgyilkos figurájában, a film titokzatos hangulatát pedig a magyar származású operatőr, Paul Sarossy képei sokszorozzák meg.
