A Filmtett mélyre hatolt az elemzésben

„Tanulmány az erőszakot szülő erőszakról; a skrupulsok nélküli amerikai „igazság”szolgáltatásról; a könyörtelen mexikói életről, ahol körülbelül mindenki azon dolgozik, hogy azt a fránya, annyira óhajtott drogot átszállítsa a határ túloldalára, vagy maga is átmeneküljön; egy jellemről, aki egyedüli nőként valamennyire meg tudja őrizni – ha nem is makulátlanságát, de legalább a gerincét egy elvetemült, brutális férfiak által lakott világban, ahol az emberi élet annyit sem ér, mint egy nyamvadt rágcsálóé a National Geographic egyik lelassított felvételén, amint torkát egy unatkozó nagymacska éppen átroppintja. Mert tényleg nem ér annyit, és a Sicarióban ez nem egy üres, elrettentő díszletelem marad, hanem a drogkartellek által uralt véres világ logikájának része és bizonyítéka.

A Geekz nem az optimizmusa miatt szerette a filmet:

„Villeneuve nem vérpezsdítő, hanem afféle iszonyúan nyomasztó feszültséget teremt, amelyet csak fokoz, hogy egy-két villámgyors tűzharcot leszámítva pont hogy nincsenek akciójelenetek a filmben – vagyis hiányzik a gőzkieresztő szelep, hiányzik az eszképizmus legapróbb szikrája is. Csak halál van, értetlenség, értelmetlenség és kilátástalanság. A valami nálam nagyobb és rettenetesebb alattomos jelenléte. Dögszagban várakozás az elkerülhetetlen végre.”

A VS.hu a feszültségkeltést dícséri:

„A Sicario ritmusa ugyanolyan tökéletes, amilyen a Fogságbané, kimért tempóban halad előre, de a feszültség egy pillanatra sem szűnik. Villeneuve nagymestere annak is, hogyan kell hatásvadászat nélkül ráhozni a frászt a nézőre egyszerű ismétlésekkel és kihagyásokkal: például egy hullára kétszer is ráközelít, mégsem lesz jelentősége pont annak a holttestnek, aztán egy irodai víztartályt változtat a világ legfenyegetőbb tárgyává, de sosem tudjuk meg, pontosan mihez kezdtek vele.”

A MovieAddicts-nek nagyon bejött a film:

„Dennis Villeneuve filmje nem mond semmi újat, de ahogy mondja! Taylor Sheridan forgatókönyvíróval nem találták fel a spanyolviaszt, de feszes, kemény és őszinte filmet hoztak össze. Nem vállalták túl magukat így nem is tévedtek le a választott útról. Minden egyensúlyban van, mindenre pontosan annyit idő jut, amennyi kell, és akkor, amikor kell. A karaktereket néhány mondatban képesek felépíteni, és ennyi elég is. Az akciók és a párbeszédek egyaránt feszesek, sallangmentesek, és nem hiányzik belőlük a kellő feszültség sem. Roger Deakins operatőr kiválóan mutatja meg nem csak a végtelen Mexikói sivatagot, de az alatta húzódó alagutat is, legyen szikrázó napsütés, vagy éjszaka a hőkamerán át. a megtört lelkű porhüvelyeket.”

A Kortárs Online elmondja, mi a baja:

„A cselekmény sodrása bőven hagy kívánnivalót maga után: a sok feszültség olykor egyszerűen már fárasztó, kellemetlen, ilyenkor elkalandozik a figyelmünk, pedig elvileg végig a karfát kellene szorongatnunk. Nem tudunk igazán azonosulni egyetlen karakterrel sem: Villeneuve hűvös, távolságtartó filmet alkotott – igaz, hamiskás érzelgősséget sem önt a nyakunkba. Jól szólt a gitár?, kérdezzük végül. Jól, hangzik a rövid válasz, sőt hozzátehetjük, nagyon jól, igazán jól. Letaglózó és bűvöletes volt az élmény? Ezt azért már nem mondanánk. A Sicario hibája, hogy minden remeklése ellenére semmivel sem több, mint az eddig látott drogos drámák ügyes keveréke. Tudjuk, mire számíthatunk, tudjuk, mire fizettünk be.”

A Pesti Est a feminista szálra hívja fel a figyelmet:

„Villeneuve-t kapásból az új Michael Mann-nek kiáltottak ki a film Cannes-i Filmfesztivál-os premierje után, az pedig külön dicséretet érdemel, hogy kitartott amellett, hogy a filmjének női főszereplője legyen, pedig így saját bevallása szerint jóval kisebb büdzséből gazdálkodhatott, mintha egy férfi sztárra osztja azt. A Sicario – A bérgyilkos a rendező eddigi filmjeihez hasonlóan szintén a jóféle zsánerfilmek és az egyedi művészfilmek határán mozog, és ha ilyen eleganciával és ennyi ötlettel rendezi majd meg a Szárnyas fejvadász 2.-t is, akkor már előre leborulok előtte."