Sok minden átalakul Dublinban a Srác és a Lány románca során: nem a történetnek vannak zenés részei, hanem a zenének van története. Nem a szereplők illenek a filmbe, hanem a film illik a szereplőkhöz. Ezúttal az Egyszer című zenés filmet ajánlja Suhajda Zoltán mindennapi betevőnek.
Az a baj a zenés filmekkel, hogy még ha jó hangú színészek-énekesek fakadnak is dalra, a jelenet felvételén többnyire csak tátognak, és ez bizony látszik a kész filmen is, elvégre mégsem ez a fő szakmájuk. Az Egyszer nem ilyen, mert a két főszereplő az életben is zenész, még ha néhány részt playbackkel vettek is fel, végig megmarad az illúzió, hogy a szemünk (és fülünk) előtt történik minden.
A filmet a musicalek közé sorolják, de nem a történetnek vannak zenés részei, hanem a zenének van története. Az Egyszer (Once) olyan egyszerű, mint a címe, és ez az egyik erénye. Meg az, hogy a címválasztásnál sokkal jobban sikerült a film. A történet szándékosan nagyon lecsupaszított: találkozik egy fiú és egy lány, vagy ahogy a stáblistán szerepelnek: a Srác és a Lány. Előbbit az ír The Frames zenekar énekese-gitárosa, Glen Hansard alakítja, és micsoda véletlen, a rendező (John Carney) szintén ír, és 1990-től három éven át a basszusgitárt nyűtte a bandában. A Lányt a cseh (szintén zenész) Markéta Irglová játssza, a gitáros-zongorista lány húszéves.
Hansard egy utcazenészt játszik, Irglová pedig egy cseh bevándorlót, akinek szintén nagyon fontos a zene, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy kettejük kapcsolatát a zene és a szív hangjai irányítják. Vannak vicces jelenetek, párbeszédek is, de nagyjából a film kétharmadát a dalok teszik ki, legbelsőbb érzéseik pedig - szokás szerint - a dalszövegekből derülnek ki. Olyannyira, hogy az egyik jelenetben a Srác nem is akar gitárkíséret nélkül válaszolni.
De mire képes két zenész a filmvásznon? Az Egyszerhez tökéletesen illenek. Vagy inkább az Egyszer illik tökéletesen hozzájuk? Nem kellett hatalmas váltással egy idegen személyiséget felvenniük, de ahhoz képest, hogy mindketten amatőrök, remekül hozzák a szerepüket. Vagy magukat. A két dimenzió összemosódását jól szemlélteti, hogy a Srác és a Lány az életben is összegabalyodott.
Az egyszerűségen kívül az egész filmet áthatja az a kellemes nyerseség, direktség, mesterkéletlenség, amely nemcsak a számos zenés részben, hanem a párbeszédekben is jelen van. Ez nyilván a két főszereplőnek köszönhető, de az sem elhanyagolható, hogy a filmet három hét alatt, két digitális kézi kamerával, százezer euróból forgatták, és a néha remegő kamera, a fényképezés is erősíti a dísztelenséget. Valószínűleg az Egyszer is azok közé a filmek közé tartozik, amelyeket vagy utálunk, vagy szeretünk.
Bár az Egyszert még 2006-ban forgatták, a magyar mozikban csak az idén júniusban mutatták be. A film iránti érdeklődésnek nyilván jót tett, hogy 2007-ben a Hansard és Irglová által jegyzett Falling Slowly című szám megkapta a legjobb eredeti dalért járó Oscar-díjat, a Sundance Fesztiválon pedig a legjobb filmnek választották. A dal és a többi zene természetesen jól megy a filmhez (furcsa lenne, ha idegenül hatna, mikor a két főszereplő számait adja elő), a dalok sem rosszak, de a filmzenealbum csak akkor lesz a kedvencünk, ha a film mély nyomokat hagyott bennünk.
Nem komolytalan film az Egyszer, de nem is súlyos: aprócska történet, amelyben néha úgy tűnik, mindent meg kell tenni a másikért, aztán a befejezésre úgy halványul az egész szép emlékké, ahogy egy dalt lekevernek a végén.
Ami pedig addig történt, azt megőrzik a dalok, a hangok, a fejek, a szívek.
