Arthur Miller: Pillantás a hídról

A Pillantás a hídról vissza-visszatérő repertoárdarabja a magyar színházaknak. Bemutatásához nincs szükség különösebb apropóra, hisz a darabban megjelenített történet mindig mindenhol aktuális lehet: egy érett férfi az épp felnőtté érő nevelt lánya iránt érzett bevallatlan szerelme miatt árulóvá válik, féltékenységében feladja a hatóságoknak illegálisan bevándorolt rokonait, akiket eddig maga rejtegetett a lakásában. Miller az eseményeket az ötvenes évek Brooklynjába helyezi, főszereplője egy olasz származású dokkmunkás, de a szerző maga is arra törekszik, hogy a konkrét helyzetnél általánosabb érvényűvé tegye a sztorit. Ezért a darab gerincét adó életképeket kommentárok szakítják meg: egy ügyvéd idézi vissza az eseményeket, rossz előérzeteiről számol be, röviden jellemzi a főszereplőket, értelmezi magatartásukat, a történések végzetszerűségét hangsúlyozza, s közben az írott és íratlan törvények közti ellentmondásokat is felveti. A történet általánosításának szándéka indokolja tehát Alfieri, az ügyvéd szerepeltetését, narrátorra ugyanis valójában nincs szüksége a darabnak: az események lineárisan haladnak, az egymást követő jelenetekből lényegében egy zárt drámai történet bontakozik ki, amely időben és térben is körülhatárolt, de legfőképpen problematikájában pontosan szerkesztett.

Tehát sem az események időrendje, sem széles epikus hömpölygése nem indokolja külső eligazító elbeszélő szerepeltetését. A darabban betöltött kulcspozíciója valójában a felhasznált színházi konvenciók bővítésének igényét jelzi: miközben Miller alapvetően a realista hagyományra épített, felhasználta az epikus színház eszközeit is, de a fordulatok kommentálásával nem a történet példázatjellegét erősíti meg, hanem egy még archaikusabb színházi forma emlékét idézi. Alfieri afféle modern kori kórust személyesít meg, aki kommentárjaival óvatosan a történet mitikus magjára irányítja a befogadók figyelmét. A realizmus mindent motiváló racionális világértelmezésével szemben Miller így akarta óvatosan visszahelyezni tragédiateremtő jogaiba az emberi szenvedély mélyébe burkolózó vak végzetet.

Szikora János pécsi rendezése ezekből a darab mélyén rejtőző feszültségekből indult ki. Egyrészt maximálisan tiszteletben tartotta a szöveget, ezért az előadás nagyobb része a magyar színjátszásban szinte egyeduralkodó, realista játékmódra épít, ugyanakkor fontosnak érezte azt is, hogy az életképek mögöttes tartalmait is kibontsa. Ebben elsősorban a zenei hatások és a képi megoldások megerősítésére épített, s ezáltal a realista színház kifejezőeszközeit is tágította.

Sajátos zenei dramaturgiát követ az előadás, ennek kialakításában Szikora méltó alkotótársra talált Weber Kristóf zeneszerzőben. Még a történet realista szintjéhez tartozik a folyton vissza-visszatérő régi olasz sláger, amely hol a lemezjátszóról hallható, hol a szereplők maguk éneklik. (Eddie Carbone Rodolpho iránti ellenszenvének egyik fő oka, hogy a fiú más, mint ő: lemezeket vásárol, ahelyett, hogy félrerakná a pénzt; folyton énekelget, ahelyett, hogy csak a munkájával törődne.) Amikor Catherine (Melkvi Bea) bosszantani akarja a nevelőapját, felrakja a lemezjátszóra az olasz slágert, és táncolni hívja Rodolphót (Vidákovics Szláven). Eddie (Bubik István) ? már csak a feleségére és Rodolpho testvérére, Marcóra való tekintettel is ? nem vághat nyíltan vissza. Ezért nem töri össze a lemezt, hanem ravaszabb megoldást választ: bokszolni kezdi tanítani Rodolphót. Miközben az alkalmi ringben méregeti az ellenfelét, ironikusan maga is az olasz sláger refrénjét dúdolja. Így keresi azt a pillanatot, amikor ? afféle visszavágásként ? egy ártatlannak szánt ütéssel földre terítheti a szőke fiút.

A zene más rétegei azonban el is távolítják a történetet a realista szinttől. A jelenetek hangsúlyos pillanataiban üstdob szólal meg, a ritmikusan ismétlődő kongások, majd a pergéssé eősödő dobütések komor előérzeteket sejtetnek, a lélek mélyén dúló viharokról tudósítanak. Máskor meg gyönyörű polifonikus kórusok szólalnak meg: az egyszólamú szicíliai énekekből szerkesztett muzsika szorongással-reménnyel teli szertartászeneként hat: az egyszeri ember botlásának történetében az ember eredendő esendőségét méltatja.

A zenei mellett legalább ilyen hangsúlyos az előadás vizuális rétege: Szikora az életképek hangsúlyos pillanatait víziókká tágítja. Ilyen rögtön a nyitó kép: Miller instrukciójával szemben nem egy realista szituációt látunk, amelyben a dokkmunkások zavartan köszöntik az ügyvédet, hanem egy kavargó víziót, amelyben a történet háttérszereplői villannak fel egy-egy pillanatra. Miller szerzői instrukcióját bontja ki, erősíti meg Szikora az első felvonás záróképében. Az alkalmi bokszmérkőzés folytatásaként Marco (Balikó Tamás) és Eddie kerül szembe egymással. Marco sem a nyílt konfrontációt választja, hanem sajátos párbajra hívja ki vendéglátóját: a lábánál fogva, kézzel kell felemelniük egy széket. Szikora kinagyítja, zenével erősíti fel, feszültséggel telíti ezeket a pillanatokat. Nemcsak két férfi erőpróbáját látjuk, hanem a köztük felgyülemlő feszültségeket is, amelyeknek előbb-utóbb robbanniuk kell. És ahogy minden erejüket beleadják ebbe a párbajba, azt sejteti, hogy az egész életüket kínálják fel majd tétül, amikor végül egymással szembefordulnak. Erre az összecsapásra kerül sor az előadás záróképében, amikor Marco bosszút áll Eddie-n árulásáért. Miller instrukcióival ellentétben Szikora a gyilkosságot is vízióvá tágítja. Ennek előkészítéseként zaklatott, expresszív hatásokkal telíti az ezt megelőző jelenetet is: állandóan útban van egy felmosóvödör, folyton belebotlanak a szereplők, az egyikük fel is dönti, és a mocskos víz szétfolyik a szobában. Catherine hányni kezd a döbbenet hatására, amikor nagynénje szavaiból (?Eddie, ő sohasem lehet a tied?) megérti, hogy mit is akar tőle a nevelőapja. A gyilkosság maga azonban alig látható, inkább a hatása erősödik fel. Az a pillanat, ahogy Eddie megérzi, hogy testébe hatol a penge. Az a képzelgés, ahogy az élettől búcsúzik: egy pillanatnyi sötét után hatalmas fényesség támad, Eddie-t körbetáncolja a mennyasszonyi ruhába öltözött Catherine, majd valamennyi szereplő elindul a rivalda felé, mint hogyha ismeretlen világok határát kívánnák átszakítani energikus mozdulataikkal. Rendkívül erős ez a zárókép, felnagyított teatralitásával a tragédiaérzet újrateremtésére törekszik.

Mindennek szellemében Szikora máshol is áthelyezi a hangsúlyt a képekre (például Eddie és Catherine kapcsolatának rejtett szexuális tartalmairól árulkodik az a jelenet, amikor a lány gyújtja meg a férfi szivarját), de az előadás nagyobb részében mégiscsak realista játék folyik. Szikora pontosan végigmesél egy történetet, de ennek nem minden mozzanatát teszi egyformán érdekessé. Követ egy kisrealista építkezésmódot, amellyel maga száll vitába, amikor igazi teátrális hatásokat teremt. Ugyanakkor ? a korábbi években látott munkáival ellentétben ? nagy gondot fordít a színészvezetésre, az alakok belső motiválására. Mégsem teszi a figurákat teljesen egyértelművé, mindannyiuknak maradnak titkaik, nem minden késztetést, elhatározást tárnak fel a színészi gesztusok. De ez a ?visszafojtott? realizmus illik is a darab világához, hisz olyan emberekről szól, akik maguk is alig vannak tisztában azzal, hogy mi miért történik velük.

Több emlékezetes alakítás is látható a pécsi előadásban. Bubik István Eddie Carbonéját egyszerű érzések és elemi indulatok mozgatják. Nem ad nevet vonzódásának, s nem keres indokot haragjának. Ezért fordul át szelídsége oly könnyen nyersességbe, durvaságba. Közben maga is tehetetlenül birkózik azokkal a szenvedélyekkel, amelyeknek nem tud ura lenni. Megbűvölten nézi a telefont, amikor Alfieri azt mondja neki, hogy törvényes eszközökkel nem akadályozhatja meg Catherine Rodolphóval tervezett esküvőjét. Aligha tud róla, amikor a tehetetlenségbe beleszédülve a bevándorlási hivatalnak telefonál (Szikora jó érzékkel montírozza egybe a két jelenetet, a feljelentés mintegy Alfierinek adott önkéntelen válasz, Eddie-nek nincs ideje gondolkodni azon, hogy mit is tesz). De amit kimondott, nem szívhatja vissza, hiába gyűri Eddie kétségbeesetten a szájába a sálját az áruló mondatok után.

Balikó Tamás visszafogott, takarékos eszközökkel teszi erőteljessé Marco figuráját: olyan embert alakít, aki szelíd belenyugvással viseli a sorsát, de amikor cselekedni kénytelen, százados törvények vezérlik. Füsti Molnár Éva Beatricéje mindent tud a férjéről, látja pontosan, hogy mi történik Eddie-vel, de azt is tudja, hogy feleségként mi a dolga, tudja, hogy meddig szállhat vitába vele, tudja, hogy mikor kell feltétel nélkül mellé állnia. Melkvi Bea Catherine-je nyughatatlan, életteli, szélsőséges érzelmek közt hányódó fiatal lány: az Eddie iránt érzett feltétlen gyermeki rajongása elemi gyűlöletté fordul át, amikor kiderül, hogy mit tett a férfi Rodolphóék ellen. Közben mindvégig érezzük a lány bizonytalanságát a fiúval szemben: inkább csak játéknak indult ez a kapcsolat, s nem biztos, hogy olyan szenvedélyes szerelemmé válhat, amelyre érdemes feltenni az egész életet. Vidákovics Szláven inkább csak alkatilag felel meg a szerepnek, de adós marad Rodolpho alakjának mélyebb jellemzésével. Nem tudjuk meg róla például azt sem, hogy valóban szerelmes-e Catherine-be, vagy (Eddie feltételezésének megfelelően) csak az állampolgárság miatt akarja feleségül venni a lányt. Márton András Alfierije személyes dilemmájaként éli át a történteket, s mindebben a viharzó élet feltartóztathatatlan erőit véli feltárulni, amit maga csak kívülállóként, lelkiismeret-furdalástól gyötört jogosulatlan tanácsadóként figyelhet.

Az egyre szürkébb és egyre szakmaiatlanabb magyar színházi átlagból kiemelkedik a pécsi Pillantás a hídról. De a lehetséges és a vágyott színház között születő kényszerű kompromisszum némileg be is határolja értékeit.