Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne. Így Lukas Moodysson (2000-ben készült) filmje még egyszer elkezdődik, egy asszonyveréssel rugaszkodunk neki az együttélés változatos formáit bemutató történetnek. A megvert feleség gyermekeit felpakolva a mulyaságig megértő fivére kertvárosi kommunájában keres menedéket. Veszélyes üzem egy ilyen mozikommuna, könnyen lehet belőle csodabogarak gyűjtőhelye. Jön a pártkönyvével fekvő forradalmár vagy a nyitott kapcsolatok bajnoknője, a hónaljborotválást bátran elvető újdonsült leszbikus, vagy a svéd gyermekmesék klasszikusában, a Harisnyás Pippiben a materializmus rémét látó hippipár - szóval csupa-csupa ziccer, de még a virágokkal pingált Volkswagen kisbusz is berobog. Ilyen helyzetből szinte kötelező a győzelem: adott minden a nemzedéki tortadobáláshoz, vagy ha az úri közönségnek játszunk, az elegánsan ironikus távolodáshoz. Moodysson viszont életveszélyesen sokat időz a nagyok játszóteréről leválasztott átmeneti gyerekszállás környékén, ahová egy-egy felnőtt is beesik néha, ki részegen, ki a párt jelszavaival. Amilyen sok a felnőtt szó, sokáig fel se tűnik, hogy az Együtt minden retrószaga és korfestő kezdeménye ellenére valójában nagyszerű gyerekfilm, a svéd gyerekversek prózai átirata, vagy épp Truffaut Zsebpénzének folytatása.
