Nagy magyar sikerek színhelye is a világ egyik legjelentősebb, legnagyobb és legtöbb díjat is kiosztó filmfesztiváljaként is aposztrofált Berlinale, amely ma kifejezetten a film minőségi és művészi törekvéseinek egyik fő fóruma a világon.
A Berlinale története
[img id=368897 instance=1 align=left img]Ami a franciáknak Cannes, az olaszoknak Velence, az németeknek a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, vagy rövidebb, közismert elnevezéssel élve, a Berlinale. Hülyén is venné ki magát, ha Európa egyik legerősebb gazdaságával rendelkező országa, mint Németország (kezdetben persze ezalatt a nyugati Német Szövetségi Köztársaságot értsük), amely ráadásul mindig is igen komoly figyelmet, és ami a fő, rengeteg pénzt fordított olyan megfoghatatlan "úri murira", mint a kultúra, ne rendezne efféle nívós eseményt. A fesztivál 1951 júniusában indult el, amikor Berlin nagy részén még a háború okozta romokat kellett kerülgetni. A város és lakói azonban mindenképpen azt szerették volna bizonyítani a világnak, hogy ebben az új Berlinben ezentúl béke honol. Ennek a vágynak egyik megtestesülése volt az első Berlinale, amelyet aztán minden évben követett egy újabb, nemsokára már "mozibarátabb" időpontra, februárra datálva. Ahogy Berlin, majd Nyugat-Berlin, aztán megint Berlin egyre jobban újjáépült, terebélyesedett, a német gazdaság pedig újra lábra kapott, úgy lett a Berlinale is egyre jelentősebb filmfesztivál, a hetvenes évek óta pedig egyike a világ négy legjelentősebb és legnagyobb filmes eseményeinek. A mai nyüzsgő, kozmopolita Berlin filmfesztiválja már egészen elképesztő számadatokat produkál. Egy ilyen eseményre több százezer belépőt adnak el. Legutóbb 115 országból több mint 19000 látogató, köztük több mint 4000 újságíró érkezett, a helyi erőkön felül. Csak gondoljunk bele, ez mind alszik valahol, eszik, iszik, él és pénzt költ. És hát, itt jó magyarnak is lenni, de erről majd később…
Botrányok
Azt gondolnánk, hogy egy ilyen igazi, németes precizitással megrendezett nagyrendezvény simán, olajozottan és decens unalomban telik. A Berlinale mégsem úszta meg a botrányokat, persze, ezek egyike sem köthető a szervezés hiányosságaihoz. 1970-ben például a német Michael Verhoeven O.K. című filmje kavart olyan vihart, hogy a fesztivál kellős közepén a zsűri egyöntetűen lemondott és így ez évben díjat sem adtak ki. Az ok az volt, hogy '70-ben még nem lehetett nyíltan beszélni az amerikai katonák Vietnamban elkövetett túlkapásairól, Verhoeven pedig éppen ezt tette harcosan háborúellenes filmjében. Érdekes módon, a másik nagy berlini filmes botrány is Vietnamhoz kötődik: ezt Michael Cimino remek A szarvasvadász című filmje okozta, melynek 1979-es versenyen kívüli bemutatása ellen tiltakozva a Szovjetunió visszavonta benevezett filmjeit, amit aztán, akkoriban szokásosan, az egész szocialista blokk (így mi is) követett, ugyancsak szokásosan, Románia kivételével.
Díjak
Talán a Berlinale-n osztják ki a legtöbb díjat a nagy fesztiválok közül, még felsorolni is nehéz lenne, hányféle díj, szobor, oklevél és elismerés jár az azokra érdemeseknek. A fődíj ugye, az Arany Medve, (vagy Golden Bär) Berlin címerállatáról elnevezve és megszoborva. Ezt a legjobb film kapja, nem egyszer a történelemben megosztva. Ezüst Medve jár a legjobb színésznek, színésznőnek, rendezőnek, forgatókönyvnek és filmzenének, ez a Zsűri Különdíja és a legjobb rövidfilm díja is. Aztán van még Berlinare Camera, amit olyan művészek kapnak, akik ugyan nem vesznek részt a versenyen, de sokat tettek a filmért, vagy a fesztiválért, van Ökumenikus Zsűri díja, adnak díjat a kritikusok (FIPRESCI), sőt még a legjobb gyerekeknek szóló film is kap külön díjat, persze, hogy macisat (Kristály Medve).
Hajrá magyarok!
Mészáros Márta személyében van Arany Medve-tulajdonosunk, aki 1975-ben az Örökbefogadás című filmmel nyert. Szabó István Ezüst Medvét nyert, mint legjobb rendező a Bizalommal 1980-ban, majd az Édes Emma, drága Böbe a Zsűri Különdíját kapta '92-ben. Legutóbb, 2011-ben Tarr Béla kapott Ezüst Medvét A torinói lóért, idén pedig Fliegauf Bence szintén Ezüst Medvét Csak a szél című, itthon és odakint is vihart arató alkotásáért. Tehát, kifejezetten jó magyarnak lenni Berlinben, e két utolsó esetet nézve pedig szinte jobb kint, mint itthon... Mindenesetre, ez is kitűnően bizonyítja, milyen sokszínű, toleráns és befogadó a mai Berlin, amely ezzel a monstre filmfesztivállal és a sok egyéb más színvonalas programmal talán már meg is haladja a legendás, mitikus húszas évek Brechttel, az expresszionistákkal, Fritz Langgal és Marlene Dietrichhel jegyzett legendás nimbuszát.
