Nyolcszáz kilométert megtenni még autóval is kemény dolog. Nemhogy biciklivel, esetleg autóstoppal vagy éppen gyalogosan. Ha valakinek kedve szottyanna rá, jobb, ha összekuporgat némi aprópénzt, és kivesz egy teljes hónap szabadságot. Ugyanis pont ennyi ideig tart elgyalogolni Baszkföldtől a Santiago de Compostella-i székesegyházig. Kell még nem kevés vallási elhivatottság, fanatizmus, sziklaszilárd akarat és izmos vádli. Tolvaly Ferencnek mindez megvolt, végiggyalogolta Szent Jakab útját.
Mehetett volna repülővel vagy autóval, mégis úgy döntött, igazi zarándokként bandukolva teszi meg a távot. Fogott egy operatőrt és lazán nekilódult. Furán fest piros széldzsekijében, amint lapos tatyójával sétál a harminckilós backpackek alatt izzadók között, de sokakkal ellentétben tényleg megteszi az utat. Valami belső egyensúlyt keres, még jó, hogy a spanyol kisvárosok tele vannak nívós szállodákkal, ahol megpihenhet a feltöltött bankkártyával vezeklő vándor.
Sokan visszafordulnak, feladják a távot (elfogy a pénzük, nem elég izmos a lábuk, esetleg nem beszél hozzájuk Szent Teréz). A főszereplő ilyet nem tesz, viszont rálel elfeledett erdélyi gyökereire meg ugye Spanyolhon kisvárosainak apró hoteljeire (igaz, tv-t nem láttam egyikben sem) és legízletesebb kapucsínóira. Számára kiderül, elpocsékolta nagyvárosi éveit, megtért tékozló fiúként, vallási áhítatban tocsogva gyalogolni az igazi. Gyönyörű, jobbfajta természetfilmbe illő tájakon caplat a bűnbánó. Ebből másfél órát igazán ki lehet bírni, csak kár, hogy a publikum felé is dokumentálni kell, ezért néha perceken át kézikamerázza saját bakancsait. Akár akarom, akár nem, a narrátort hallgatni muszáj: egyes számban tukmálja rám a gyalogló eredeti gondolatait, aki egyszer még dalra is fakad. Nem viszi túlzásba, azért többet ilyet nem tesz. Lelövöm a poént: nem csap bele senkibe a villám. Velem sem történik csoda, aki nem hiszi, már most kezdhet melegíteni a 2006-os túrára.
