Vannak mozik, amiket a látvány ad el – ezen nincs mit sopánkodni, hiszen végül is egy vizuális műfajról van szó. Az már érdekesebb kérdés, hogy mi is pontosan az, amit látni szeretünk, akár annyira is, hogy még egy gyengébb filmre is jegyet veszünk, hogy csodálhassuk. Óriásrobotok összecsapása? Vér és robbanások? Idegen bolygó 3D-ben megelevenedő dzsungele? Vagy el lehet érni ezt a hatást karikatúraszerű animációval is? A Tintin kalandjai azt bizonyítja, hogy igen.
Tökéletes természetességel egyesíti a mai kor legmodernebb animációs technikáját Hergé bizonyos szempontból elnagyolt karaktereivel – aztán olyan kalandokba csöppenti őket, hogy a bennünk élő gyerek lelkendezve tapsikol és tátott szájjal bámul. Egy csomó helyszín, jelenet és részlet olyan élethű, hogy szinte leugrik a vászonról – aztán megjelennek benne lehetetlenül nagyorrú figurák, és jól összezavarják az érzékeinket: a valóság az, amit látunk?
Nem, ez jobb mint a valóság. Szebb, varázslatosabb, izgalmasabb. A 3D minden lehetőségét kihasználja, de akkor sem húznánk a szánkat, ha 2D-ben látnánk. Olyan akciószekvenciákat láthatunk hosszú perceken át, hogy elfelejtünk levegőt venni közben. Persze, lehetetlen, mesebeli akciókról van szó – de hát ez már csak így megy a kalandfilmeknél. Az idősíkok váltakozásának köszönhetően például olyan kalózcsatákat kapunk, amiket látva Jack Sparrow kapitány is csak sápadozhat. Igaz, humorban még mindig ő győzne – de azért ebben a tekintetben sem szégyenkezhet a Tintin. A poénok minden lehetséges stílust és a célközönség minden korosztályát lefedik – ez már néhol bosszantó is lehet. A börleszkbe illő jelenetek és részegemberes viccelődések mellé be-befér azért egy kikacsintás, összetettebb, többértelmű humorbomba, de az alap mégsem ez, sajnos.
De ezt könnyen el is lehet nézni, hiszen egy inkább fiatal korosztálynak szóló, könnyed, kalandos történetről van szó, nem is hiányzik belőle a filozofálgatós humor. Ami viszont már tényleg zavaró, az a fapados, gyenge történet. Nem feltétlenül az Unikornis kincsének történetével van baj – bár a képregény megjelenése óta talán már az ilyen sztorik is fejlődtek. Sokkal rosszabb, hogy mindent a szájunkba rágnak. Nem elég, hogy valami egyértelmű már percek óta; valamelyik szereplőnek el kell mondania a "kamerába", hogy "ahá, ez és ez akkor most ezért vagy azért történik"! Ez sajnos a legelejétől így működik: zselézett hajú újságírónk, Tintin folyamatosan kommentálja magában, mire jött rá és hogyan, így szinte feliratozva van, mikor mi történik és miért, ami hosszú távon azért meglehetősen unalmas, ráadásul mintha hülyének néznének minket, hogy a sötét néző úgysem fogja felfogni a(z amúgy nem túl bonyolult) fordulatokat, mondjuk el neki tagoltan, hogy mi is az ábra.
Ezen nehézkesség ellenére nagyon érdemes megnézni, hogyan oldja meg Tintin, Milou kutyus és Haddock kapitány a rejtélyeket; már a megelevenedő Hergé-karakterek miatt megéri, akit pedig lenyűgöznek a nagyszabású, látványos akciók, garantáltan tátott szájjal fog ülni, és lelkes vigyorral jön majd ki a moziból.
