A szociografikus dokumentarizmus már a hatvanas években szórványosan jelen volt a magyar filmművészetben (Kovács András: Nehéz emberek, Sára Sándor: Feldobott kő), ám csak 1969-ben, a Filmkultúra folyóiratban megjelent „Szociológiai filmcsoportot!” kiáltvánnyal vált irányzattá. A dokumentarista trend − a hatalommal óvatos párbeszédet folytató „cselekvő filmek” után − a társadalom részterületeire irányuló, az egyéni sorsokon keresztül mégis általános rendszerkritikát megfogalmazó dokumentumfilmekben és dokumentarista játékfilmekben manifesztálódott. A Budapesti Iskola e tendencián belül is speciális irányt képviselt, az ide tartozó alkotások fikció és realitás nehezen megteremthető egyensúlyát kísérletezték ki. Dárday István Jutalomutazásában vagy Tarr Béla Családi tűzfészekjében civilekkel játszatnak el a szereplőket személyesen érintő, megtörtént eseteket, sőt a filmek olykor „valós időben” mesélnek, azaz a folyamatban levő, lezáratlan valóság epizódjait szervezik történetté (Ember Judit: Fagyöngyök , Schiffer Pál: Cséplő Gyuri).
Dárday István 1981-ben hozta létre alkotótársaival a társadalomkritikus dokumentarista irányzatot továbbvivő, rövid életű műhelyt, a Társulás Stúdiót. Vitézy László Vörös földje tulajdonképpen a Budapesti Iskola már e stúdióban készült kései darabja. Az irányzathoz hűen fikciós dokumentumfilm, azaz valós szituáción, társadalmi problémán alapul − a hévízi bauxitbánya miatt a környék élhetetlenné vált −, szereplői egytől egyig civilek, ám története fiktív. S bár a Vörös föld a szatirikus Jutalomutazásnál jóval komorabb és drámaibb, nem nélkülözi − már alapszituációjában sem − az iróniát. Szántó László bányász disznói a telke közelében bauxitot túrnak ki. A férfi megörül szerencséjének, hogy új lelőhelyre bukkant, informálja a hivatalos szerveket, ám a bürokrácia útját állja, majd csúnyán elbánik vele.
Vitézy műve leginkább Dárday már említett Jutalomutazásához és Gazdag Gyula A határozat című filmjéhez hasonlítható, amelyekben a képmutató, áldemokratikus Kádár-rezsim puhadiktatúrája válik láthatóvá helyi tanácsi és pártszervek fókuszba állításával. A Vörös föld szélesebb perspektívát képvisel: egy egész falu és azon keresztül egy ország rothadása döbbenti meg a nézőt (sőt még Moszkvába is eljutunk). Azon túl, hogy a hatalom korruptságát és piszkos játszmáit láthatjuk, elénk tárul az is, hogy a morálisan súlyosan züllött rendszer milyen káros hatással van a magyar társadalomra. A szélmalomharcot vívó Szántó és faluja a bürokrácia kereszttüzébe kerül, minthogy a játékidő harmadánál fordulat áll be. Az addig kötözködő hatalom hajlandó bauxitot bányászni a község határában, de a dicsőségből Szántót igyekeznek kihagyni (nevetséges pénzösszeggel és kitüntetéssel próbálják leszerelni), másrészt felfedezvén, hogy „vörös föld” húzódik meg a falu alatt is, kilakoltatásba kezdenek, amit végül a makacs Szántóra kennek, így sikeresen egymás ellen fordítják az embereket. A Vörös föld tehát egy látszólag száraz, unalmas témán keresztül (bauxitbányászat, bürokrácia) a magyar társadalom megosztottságát, mély törésvonalait mutatja be − helyenként máig ható tanulságokkal.
Társadalomkritikai, (film)történeti érdemei mellett Vitézy László műve különleges is, mert hozzá tudott tenni valamennyit a Budapesti Iskola vívmányaihoz. Míg Dárday a Jutalomutazásban önmagukat játszatja el szereplőivel, Tarr a Családi tűzfészekben vagy Schiffer a Cséplő Gyuriban pedig valós konfliktusokat, élettörténeteket tár a néző elé, addig a Vörös földben Vitézy és a forgatókönyvíró Dárday a fiktív sztorit civil szereplők életszagú színészi alakításaival hitelesíti. Ezért is ejt zavarba, kavar fel az alkotás: a dokumentarista irányzat számos darabjához hasonlóan ismét nehéz eldönteni, hogy fikciót látunk-e vagy − ezúttal híradófilm, riportok formájában − a „valóságot”. Tulajdonképpen mindkettőt, minthogy csak a szituációk kitaláltak, a szereplők, élettragédiájuk és a fojtogató rendszer nagyon is valódi.
