Noah Baumbach, a mai függetlenfilm jelen pillanatban legünnepeltebb alakja már nem először bukik le a francia újhullám felé tanúsított imádatával. Míg a hét évvel ezelőtti A tintahal és a bálna című brutálisan őszinte családi filmjében csak idézgetett, legújabb rendezése már egyértelműen Godard-ék szellemében készült. És annak ellenére, hogy milyen nagy hagyománya van a nouvelle vague bódulatában lézengő New York-i fiatalokról szóló függetlenfilmeknek, a Frances Ha sokkal több egy újabb görcsösre sikerült főhajtásnál.
A Frances Ha főhőse (Greta Gerwig) egy húszas évei végén járó önjelölt táncos, aki az egyetem elvégzése óta nem vette még saját kezébe életének irányítását, hanem csak hagyja magát sodortatni az árral. Ráadásul New Yorkban. Valószínűleg nem kapnánk egyből lábremegést a történet rövid összefoglalójától, ha a film mellett egy 50–60 évvel ezelőtti dátum állna, nem pedig az idei. Baumbach és Gerwig azonban annyira elcsépelt témát és környezetet választott közös filmjéhez, ami már az indie filmesek körében is cikinek számít. A szerzőpáros mégis pozitív mérleggel zárja a 86 perces játékidőt, ami talán az idei év egyik legnagyobb meglepetése.
Frances tehát táncos, vagyis inkább az szeretne lenni, azonban különösebben se nem tehetséges, se nem szorgalmas. Ennek fő oka, hogy huszonhét évesen még mindig ugyanannyi (értsd ugyanolyan kevés) energiát fektet álmai megvalósításába, mint az egyetemi évek alatt. Éppen ezért hősnőnknek nincs komoly állása vagy állandó lakása, helyette mindig valamelyik barátjánál húzza meg magát hosszabb-rövidebb időre. Közben pedig abban reménykedik, hogy a társulat, ahol gyakornokként „dolgozik”, végre felveszi őt. Az egyetemnek tehát rég vége, felnőni viszont még nem akaródzik, pedig Frances körül elég gyorsan változik minden – még legjobb barátnőjével, Sophie-val (Mickey Sumner) közös albérletét is kénytelen felmondani. Frances azonban nem akar, vagy nem képes mindezzel lépést tartani. Továbbra is csak álmodozik, tengődik, terveket sző, néha pedig füllent egy kicsit – mintegy önmaga megnyugtatására. Még a művészek bohém életébe sem igazán tudja beleélni magát, ami ebben a miliőben amúgy is főleg a buliba járásban és mások elítélésében merül ki.
Egyik kedvelt céltáblája Sophie meg nem nevezett nagyvállalatnál dolgozó fickója, aki láthatatlanul, de magabiztosan halad előre a karrierjével. Frances azonban akármennyire is viccet csinál Patch (Patrick Heusinger) személyéből és a kispolgári életből, érezhető, hogy egyre kevésbé tudja mindezt tiszta szívből megvetni. Gerwig és Baumbach forgatókönyvének egyik erőssége, hogy A tintahal és a bálnához hasonlóan ezúttal is rendkívül antipatikus és visszás képet fest a New York-i értelmiségről. Frances ebbe a közegbe sem igazán tud beilleszkedni, legyen szó sikeres ügyvédekről vagy lepukkant művészek képében tetszelgő, valójában azonban nagyon is pénzes hipszterekről.
Baumbach váratlanul Párizsba is elutaztatja főhősét, ám Frances nem Anna Karina vagy Jeanne Moreau, ezért a francia fővárosban sem bontakozik ki belőle a bohém (élet)művész. Sőt, igazából ugyanúgy – ha nem jobban – szorong és el van veszve, mint New Yorkban. A film itt jelentősen elmozdul az előképektől, hiszen Francesről kiderül, hogy az ő élete nem párhuzamos az újhullám hőseiével. Persze Baumbachék története ettől még nem a szabadságról való lemondásáról, de nem is a kispolgári értékek ünnepléséről szól. A forgatókönyv nem is foglalhat állást a két világ harcában, mivel Frances egyikhez sem tartozik igazán. A főhős és rendezője szinte egyszerre jönnek rá, hogy ebben a formában nem mehetnek tovább a dolgok, és mindketten igyekeznek a saját kezükbe venni az irányítást. Frances egyre komolyabban veszi magát és álmait, Baumbach pedig végre valóban érdeklődni kezd főhőse iránt, amivel óriási szívességet tesz a nézőnek. Ettől ugyanis a korábban idegesítő, flúgos csajból szerethető karakter, a döcögős, egy helyben toporgó sztoriból pedig megkésett felnövéstörténet válik.
Frances alakjában továbbra is keverednek Godard és Truffaut, valamint Cassavetes és a korai Jarmusch-művek útkereső, sehová nem tartozó hősei, de ezt az örökséget innentől már nem teherként cipeli magával a film. Baumbach ugyan eleinte törekszik valamilyen hommage megteremtésére, de ez a kísérlet már a film elején nagyon modorossá válik. A sztori beérésével azonban még az addig erőltetettnek ható képi világ is – amelyet bevallottan Gordon Willis és a Manhattan ihletett – elkezd rímelni a történetre, a Frances Ha ki tud lépni a poszt-újhullámos függetlenfilmek árnyékából. Amennyire idegesítő és ellenszenves a történet eleje, végül olyan szép és kerek lesz, és a film végül úgy tud mesélni Francesről, hogy minket is érdekeljen. Szinte hihetetlen, de Noah Baumbach és Greta Gerwig munkája kifejezetten frissnek hat – még úgy is, hogy valószínűleg nem most készült utoljára film a tengődő, önmagukat kereső New York-i fiatalokról.
