Nem hiszem, hogy Danny Boyle lenne korunk legjobb angol rendezője. Azt sem gondolom, hogy egyedülálló módon bánik a filmes médiummal. De ha sokszínű pályáját végignézzük, egyértelművé válik, hogy amihez nyúl, az különleges, dinamikus és egyszerűen jó lesz. Minden esetben a hatásvadászat és az öncélúság peremén egyensúlyoz, a hidegség és a giccs között, a banalitások és a meglepetések pedig szívélyesen megférnek egymás mellett munkáiban – filmrendező a javából, aki a legtöbb esetben remek konszenzust teremt a széthúzó és össze nem illő elemek között. A Gettómilliomos olykor brutális volt, máskor egészen lírai, a Napfény sci-fi néha nevetségesen komolytalanná vált, máskor megható és drámai hatást keltett. A Trainspotting kegyetlenül húzott lefelé a drogok világába, mégsem hagyta ott a nézőt lesokkolva és összetörve. Jelen alkotásban a rendező csúcsra járatta kedvelt formai megoldásait (erős színek, sok közeli, rengeteg vágás), és ami a legfontosabb: alkotókedve és jó ízlése szerencsére ezúttal sem hagyta el.
A Transz története erősen problematikus, ugyanis a film befejeztével az ember épp azon gondolkodik, hogy vajon miről szólt ez a bő másfél óra, hogy mi az ördögöt kavart összevissza a forgatókönyvíró, és hogy akkor ki is volt a valódi főszereplő, és ki irányította figyelmünket. Épp ezért, ha azt állítom, a Transz egy izgalmas, műkincsrablós thriller, akkor nem egészen mondok igazat: egy bizonyos pontig kétségkívül az, de aztán olyan váratlan, kizökkentő hatású fordulatokkal találkozunk, melyek első ránézésre egyáltalán nem illenek bele a történetbe.
A cselekmény elején ugyanis minden a legnagyobb rendben van: megismerjük Simont, aki árveréseken a műtárgyak védelméért felel. Simon egy remek monológban elmeséli nekünk, hogyan lépnek fel az esetleges rablótámadás ellen, hova rejtik az értékes képet, mi a trükk, mi a titok. Ezután szépen végig is nézzük, ahogy egy profi bűnbanda behatol az aukcióra, azzal az eltökélt céllal, hogy az éppen elárverezett képpel sétáljon ki. Simon azonban profi módjára viselkedik, nem adja egykönnyen a festményt, így a banda vezetője, Franck erősen homlokon vágja, és lelép az értéket rejtő táskával. Simon eszméletét veszti, sokáig kórházban kezelik, majd mikor éppen kiengedik, és újra nekiállna dolgozni, egyszerre feltűnik a banda vezetője, aki azt állítja, a festmény nincsen meg, az ellopott keret üres volt, így biztosan Simon rejtette el valahova. Ám a lelkiismeretes férfi az ütés miatt nem emlékszik az esetre, még akkor sem, ha körömtépkedéssel kínozzák. Ekkor egy terapeutához, Elizabeth-hez fordulnak, aki transzállapotba hozza a férfit, így próbálva felidézni tudatába rekedt emlékeit.
Eddig rendben is volna a cselekmény, ám ettől a ponttól kezdve az idő és a tér bizonytalanná válik, a szereplők jelleme meglepő módon változik meg, és egyre több olyan jelenettel szembesülünk, melyeknél nehezen tudjuk eldönteni, hogy valakinek a fantáziáját vagy a filmi valóságot látjuk. Úgy érezhetjük magunkat, mint azok, akik elmebajjal küzdenek: elveszítjük a realitás talaját. A ravasz forgatókönyv egyre mélyebben ránt bele ebbe az örvénylő őrületbe, valakinek a személyes rémálmába, Boyle pedig tökéletes ritmusérzékkel és merész ábrázolásmóddal kezeskedik a székhez szegezésről. Élvezetesen és bámulatosan kidolgozott képekben mutatja meg nekünk Simon (?) izgalmakkal és fordulatokkal teli belső (?) utazásait, az audiovizuális hatásokat a jó ízlés határáig fokozva. Olykor meglepően erőszakos jeleneteket kapunk, véres leszámolásokat, máshol meg egészen gyönyörű kompozíciókban beszélget a terapeuta és a páciens a kezelés alatt (Anthony Dod Mantle operatőr ismét remekel).
A zajok, a környezet hangjai kiválóan keverednek a különböző szerzőktől származó, modern hangzású dallamokkal, így közösen teremtenek feszültséget, és adnak egyre gyorsuló hullámzást a filmnek. Boyle olyan összhangba hozza a hangzást a képekkel, ahogy azt videoklipekben szokás, csakhogy itt egyik sincs kiszolgáltatva a másiknak – harmóniában működnek együtt. Épp ezért az év egyik legkidolgozottabb, legmozisabb filmjéről beszélünk, ami viszont nem jelenti azt, hogy páratlan munka lenne.
Valójában egy rendkívül igényes termékkel állunk szemben, mely azonban nem nevezhető sem eredetinek, sem igazán esszenciálisnak. A forgatókönyv komplikált, ám mégis sokféle alkotásra rezonál (többek közt a Harcosok klubja, de az Eredet is eszünkbe juthat), így egyszerre érezzük bonyolultnak és ravasznak a filmet, miközben kissé bosszankodunk is, hiszen ahhoz képest, mennyi mindent láttunk a kilencven perc alatt (és vettünk készpénznek), már-már banálisnak tűnhet a zárlat. Ugyanis ha arra számítunk, hogy a Transz végül egyértelmű megoldással szolgál a tekervényes történetre – mert nem szeretünk sokáig rágódni miérteken –, akkor egészen irritáló élményben lehet részünk. Ám ha hajlandóak vagyunk belemenni egy kis logikai (olykor az irrealitást is elérő) játékba, szeretjük a bonyolultabb puzzle-okat, akkor igazán élvezetes és jóleső alkotást kapunk.
James McAvoy (Simon) és Vincent Cassel (Franck) játéka remek, Rosario Dawson (Elizabeth) pedig egészen különleges arcát (és alakját…) mutatja meg, pályája talán legjobb alakítását nyújtva (mely persze messze nem jelent Merryl Streep-féle magasságokat). Nem lehet panaszunk tehát senkire, a forgatókönyv feszes, a rendezés magabiztos. De ezúttal nem kapunk olyan maradandó élményt, mint a 127 óra esetében, mert Boyle nem kívánt mást, mint profi gárdája segítségével elterelni a figyelmünket a hétköznapokról, egy őrült száguldásba invitálva minket. Ez sikerült is, de ennél több nem – de azért így is van okunk örülni.
