Virginia tolla még serceg a papíron, amikor rám tör a felismerés: elkerülhetetlen volt, hogy egyszer valaki filmre vegye, amint Woolf köveket tesz a zsebébe, és besétál az Ouse folyóba. Mondják, az irodalom attól különb a filmnél, hogy mozgásba hozza az ember fantáziáját. Megképzik előtted, amit olvasol, míg a moziban a rendező képzi meg helyetted. Annak idején nem akartam látni Virginia Woolf öngyilkosságát, elsunnyogtam a dolgot, és most utolért a büntetés. Amúgy Az órák nem rossz film.
Tehát 1941, Anglia, az írónő halála. Tíz évvel később az amerikai Laura Braun a Mrs. Dallowayt olvassa. Ez bizony drámai vétség. Laurának mindene megvan ahhoz, hogy boldog legyen: Kalifornia örökös napsütése, szerető férj, tüchtig házikó, két szép autó a garázsban, két gyermek: egy aranyos kisfiú és egy kislány a hasában. Csak nem sikerül a férjének sütött születésnapi torta. Csak a tökéletes mosolyú szomszédasszonyáról kiderül, hogy férgek rágják a testét-lelkét. És hozzá még Clarissa Dalloway... Laura rájön, hogy semmi keresnivalója ott, ahol van, a saját életében.
Ötven évvel később New Yorkban egy másik Clarissa - akit egyszer tréfásan Mrs. Dallowaynek nevezett a szeretője, aztán rajta ragadt, túlságosan is, ez a név - szintén partira készült, és szintén úgy dönt, hogy maga veszi meg a virágokat. Clarissa Vaughan szerkesztő egy könyvkiadóban, már régóta egy másik (nőnemű) szeretőjével él együtt, de a partit az egykori szerető, Richard tiszteletére adja, aki most magas költészeti díjban részesült, lévén híres (és homoszexuális és AIDS-ben haldokló) szerző.
Virginia ír, közben kétfrontos harcot vív: küzd a cselédséggel, az orvosokkal, az aggódó családtagokkal és az élettel. Azzal, hogy életben hagyja-e Mrs. Dallowayt. Azzal, hogy rávegye magát az életben maradásra. Külső segítségre nem számíthat: a Sanaxot meg a Prozacot még nem találták fel. Laura feladja, rengeteg gyógyszerrel és Virginia Woolf regényével elmegy meghalni. Aztán meggondolja magát, visszamegy a kisfiához, süt még egy tortát, rendes születésnapot rendez a férjének, és csak azután lép le tőlük, szó nélkül és örökre. Életre szóló traumát okozva a fiának, Richardnak. Aki a nagy napot, a díjátadás és a parti napját választja ki arra, hogy a hangulat- és tudatmódosító szerektől erőre kapva véget vessen az életének, történetesen Clarissa jelenlétében és szeme láttára, amivel elég meggyőzően adja értésére, hogy nem óhajt részt venni az ünnepségen. Így nem is láthatja viszont az anyját, aki a fuccsba ment estély rekvizitumai között már csak Clarissának mondhatja el a maga mentségét. Mozgalmas nap volt, fájdalmas és zaklatott, de nem tanulságok nélküli. Clarissa ráébred, hogy triviálisnak tartott élete és kapcsolatai igenis becsesek.
Az órák című film alighanem jobb, mint a regény (Michael Cunningham, Pulitzer-díj, Faulkner-díj stb.), amiből készült. Csak sok. Túl sok idősík, helyszín, szereplő, irodalmi és kulturális utalás, magvas gondolat. Túl sok ambíció. A Billy Elliotot rendező brit, Stephen Daldry nagyon meg akarta mutatni Amerikának. 25 millió dollárja volt rá, ez odaát szerény költségvetés, és el kell ismerni, hogy jól osztotta be. (A maszkmesternek mégsem ártott volna kevesebbet fizetni, hátha akkor nem adott volna bele apait-anyait Ed Harris AIDS-es betegébe, az anyát játszó Julianne Moore megöregítésébe és Nicole Kidman woolfosításába.) Viszont Philip Glass zenéjére és a sztárokra érdemes volt áldoznia. Az ő jelenlétük teszi elviselhetővé Az órák nézőjének nehéz sorsát. Azt kell mondanom, hogy Daldry jó szemmel választotta ki Kidmant. Virginia Woolf gyönyörű nő volt, persze nem hollywoodi értelemben, és valóban van közöttük, a nyúlánkságukban, alkati hasonlóság. Az átlényegülést segíthette az is, hogy Kidman nemcsak Pulitzer-díjas szöveget kapott, hanem sok Woolf-idézetet is. Hogy Meryl Streep nagyon jó színésznő, azt mindig is tudtuk. A legnehezebb dolga Moore-nak lehetett: szinte szöveg nélkül, csak a tekintetével és a gesztusaival hitelessé tenni egy visszafogott (!) nő kívülről szinte láthatatlan, alig megnyilvánuló belső drámáját.
Az alkotóknak viszont nem sikerült ugyanez. Egy bergmani babérokra törő filmhez nem Cunningham regényét kellett volna kiválasztani, és a vágyott mélységet nem lehet elérni a hatáselemek túladagolásával, felfokozásával. Az órák két régi intelmet juttat eszünkbe: az egyik az arányérzékre, a másik a tűzzel való játék veszélyeire figyelmeztet. Mert a film, minden bizonnyal saját legjobb szándékaival ellentétben, meggyőzőbb érveket vonultat fel az önkéntes halál, mint a túlélés mellett, tehát depressziósoknak szigorúan ellenjavallt. De nagyon szép a fölülről fényképezett Meryl Streep a lassú liftben a virágokkal, meg ahogy a halni készülő Julianne lerúgja a cipőjét, meztelen lába nem ér le a földre a magas szállodai ágyról, amelyet aztán elborít az Ouse kiáradt vize.
