Úgy tűnik, Tony Scott és Denzel Washington továbbra is a legjobb rendező-színész-páros díjára pályázik. Egyre izzadságszagúbb próbálkozásaik azonban meg sem közelítik az olyan ikonikus duók együttműködését, mint Scorsese és De Niro vagy Wilder és Lemmon. Legutóbbi közös munkájuk után pedig még talán azt is elkönyvelhetjük, hogy – kínos Solaris-újrajátszás ide vagy oda – még a hullámzó minőségű darabokat eredményező Soderbergh-Clooney párossal sem vehetik fel igazán a versenyt.

A kapcsolat kezdete 1995-re tehető, pontosabban Az utolsó esély (Crimson Tide) bemutatójára, mely amellett, hogy jó pénzt hozott a konyhára, több nemzetközi megmérettetés – köztük az Oscar – versenyszekciójában is szerepelt, jóllehet a kritika leginkább a hang és a zene tekintetében méltatta a filmet. Míg azonban a két ellentétes mentalitással bíró tengerésztiszt (Washington és Gene Hackman) összecsapása, illetve a tengeralattjáróban uralkodó klausztrofób atmoszféra kiaknázása működőképes elegyet alkotott, a magánéleti illetve munkahelyi válsággal küszködő vasúti alkalmazottak (Washington és Chris Pine) kontra elszabadult tehervonat receptje már egyáltalán nem éri el a kívánt hatást. A Tűzben edzett férfit (Man on Fire) leginkább Dakota Fanning alakítása mentette meg a bukástól, míg a Deja Vu lendületes akciószekvenciáinak köszönheti középkategóriás besorolását. A 2009-es Hajsza a föld alatt (The Taking of Pelham 1 2 3) fiaskója azonban lassan arra engedett következtetni, hogy az említett rendező-színész kettős inkább rossz ómen, mint moziba csalogató kuriózum.

A Száguldó bomba egy mérgező anyagokat szállító szerelvény ámokfutásáról és két önjelölt hős, a tapasztalt mozdonyvezető, Frank (Washington) és az ambiciózus, de kissé pimasz Will (Chris Pine) emberpróbáló küzdelméről kíván szónoklatot tartani, miszerint a két elszánt alkalmazott életét kockáztatva ered a gyilkos rakománnyal megpakolt gőzös nyomába. Persze a feladatot nehezítendő kapunk minden lében két kanál vaskalapos vállalati igazgatót, tesze-tosza rendőröket, de persze az éppen rossz irányba haladó, kisiskolásokkal megpakolt vonat sem maradhatott ki a sztoriból. A drámai hatást az egyéni tragédiák próbálják elmélyíteni, de sem a magánéleti (Will házasságágának viszonylagos kudarca) sem pedig a szakmai (Frank korai nyugdíjazása) válság nem ad plusz töltetet az érdektelenségbe süllyedő történetnek.

Metró után vasút. Tony Scott valamennyire tartotta magát az előző film alaphelyszíneihez (egy szerelvény belső tere kontra irányítóterem), ahelyett azonban, hogy sztárszínészét ismét a monitorok elé ültette volna, – megidézve Az utolsó esély felállását – inkább bezárta egy viszonylag szűk térbe, ahol nem csupán egy teljesíthetetlen feladattal kénytelen megküzdeni, de a korlátolt vezetők ostoba döntéseinek eredményeivel is számolnia kell. Míg azonban az Alabama tengeralattjáró másodtisztjeként egy esetleges harmadik világháborút kirobbantó döntés elhamarkodását próbálta késleltetni, így a szabálykönyvre hivatkozó előadásai jelentős elemei voltak a feszültségkeltésnek, az idősödő masiniszta okoskodásai egyértelműen csak a néző informálását hívatottak teljesíteni, így legjobb esetben is ismeretterjesztő passzusokként hatnak. Miután azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a film igazságtartalma leginkább az Armageddon fantasztikus kalandjával mérhető össze (az igaz történeten való alapulás kimerül abban, miszerint egy 2001-ben elszabadult, majd pár óra alatt sikeresen megállított vonat cselekményét veszi kölcsön), a felvilágosítást célzó betétek is maximum halvány mosolyra ingerelnek.

Mindenképpen erényként könyvelhető el azonban, hogy a CGI világában Scott nem tartotta fontosnak, hogy digitális trükkökhöz folyamodjon, helyette a jól bevált old-school módszerhez visszatérve kaszkadőrmutatványokkal oldotta meg az akciójeleneteket, melyekben a vezető színészeket sem kímélte. A gond csak az, hogy a dramaturgiai csomópontokat adó virtuóz hősködések nincsenek tematikusan felvezetve, így szinte észre sem vesszük, hogy épp egy sorsfordító jeleneten vagyunk túl. A monoton zakatolás olyan súlytalanul vált át lendületesnek szánt akcióba, hogy a közönség fel sem eszmél bágyadtságából. Ez a mellényúlás leginkább a finálé strukturálatlanságában érhető tetten, ami már-már olyan érzetet kelt, mintha a néző Tony Scott egyszemélyes ál-suspense játékának kísérleti alanya lenne. A szájbarágós dialógusok, és a vonat feltartóztathatatlanságát szemléltető, a száguldó vagonokat a sínek "szemszögéből" bemutató képsorok folyamatos ismétlése oly mértékben irtják ki a fordulatokra való várakozást, hogy mire elérünk a csúcspontot jelző halálkanyarhoz, már szinte teljesen érdektelenné válunk az események végkifejletét illetően.

A Száguldó bomba tehát gyakorlatilag nem tesz mást, mint felsorakoztat egy csapat rezonőrt, akik egymást próbálják felüllicitálni komikus-tudományos okoskodásukkal. A film uralkodó érzelmi tölteteként tehát sajnos a közöny könyvelhető el. Egy-egy komikus mellékszereplő, és Rosario Dawson kényszercselekvése (folyamatosan kiengedi, majd újra összeköti a haját) még képesek kirángatni a sablonos karakterekkel teletűzdelt film keltette apátiából, az első húsz perc után azonban tényszerűvé válik a feltételezés, miszerint ez a történet nem érdemel többet egy híradós tudósításnál vagy egy vacsorát színesítő csevejnél.