Végre egy rendes film. Nem azt mondom, hogy válasz az amerikai mozi kihívásaira, de a maga csendességével, és tartok tőle, minden feltűnés nélküli jelenlétével nagyon jó, hogy van. Sőt: úgy jó, ahogy van. Már két éve van, éppenséggel el is kerülhetett volna minket, de az O'Horten talán a magyar mozisoknak is tanulság: lehet értelmes filmet készíteni. Nem muszáj sem az amerikai cselekménybonyolítást követni, sem kényszeresen röhögtetni - többnyire egyik sem szokott sikerülni.
Az O'Hortenből az O az Odd név rövidítése, Odd Horten pedig mozdonyvezető. Annyi előnnyel indul a film egy magyar vasutasfilmmel szemben, hogy Norvégiában játszódik, ahol egy vasúti út a hómezőkön, Oslo és ki tudja mi között a kényelem, nyugalom, biztonság érzete és a szépség bizonyossága - mindezt Budapest és Nyíregyháza között feltehetően nehezebb átélni. De egyébként igen mértéktartó költségvetéssel készült a film, jelenetek egy nyugdíj előtt (és után) álló mozdonyvezető életéből. Ennek megfelelően csupa olyan korú szereplő van benne, akikkel ma nem szokás filmet forgatni, csupa olyan esemény van benne, ami nem is nagyon esemény. Ráadásul dohányoznak is a filmben, Maig ret felügyelő óta ennyit nem pipáztak a kamerák előtt, akármilyen szelídek a norvég filmesek, folyton tilosban járnak.
Némileg meglepő módon nem a forgatókönyv a film legnagyobb ereje, epizódok jönnek egymás után, néha fontos a vasút, néha egészen mellékes, Horten úr talál egy ősz embert az utcán, aki épp a villamossínek mellett heverészik, elmennek együtt hozzá, és kezdődik valami őrület.
Az ünnepelt a nyugdíjazási bulin még elmegy venni egy pofa bagót, kizárja magát a házból, rossz a kapucsengő, elindul az állványokon fölfelé, és belecsöppen egy másik őrületbe. Többet sajnos, nem mondhatok, mert nem a történet a lényeg. Igazi film, elmondva semmiség, meg kell nézni, hallgatni ezeket a furcsa, norvég szavakat, figyelni a nagyarcú, szőke (inkább barna) embereket.
Egy ideig a mozdonyvezető magas sarkú, női cipőben mászkál, soha nem derül ki, hogy miért, vélhetően egy epizódot kivágtak a filmből, a nézőkre bízzák, hogy mi történt, vajon ellopták a bakancsát az uszodában, vagy csak ki akarta próbálni, milyen érzés, de ettől meglepő módon nem sérül a film. Ugye, hogy nem a forgatókönyvön múlik.
A színészeken annál inkább, az abszolút főszereplő Baard Owén és a pár pillanat alatt karaktert, sorsot, életet formáló Espen Skjonbergen. Élet, valószínűleg ez a kulcsszó a filmben, igazi életnek tűnik, és mégis tele van vidámsággal, boldogsággal, kalanddal, érthetetlen dolgokkal és női síugrókkal. Nem csak a napfényes délen tudnak élni az emberek, de ezek szerint a fagyos északon is. Lehetetlen, hogy épp a kettő között ne lehessen valami megoldást találni.
