Új dán melodráma Jensenéktől.
A 2000-es évtized dömpingje után az utóbbi években valamelyest ritkábban kerültek moziba dán drámák, de a Második esély bemutatója nem csak ezért megy eseményszámba. A tizenkét évvel ezelőtti Hogy szeretsz? óta Anders Thomas Jensen rendszeresen dolgozik együtt Susanne Bier rendezővel, közösen írt melodrámáikat a dán filmművészet fellendülésének meghatározó képviselőiként tartják számon. A páros általában valamilyen szélsőséges helyzetbe került, de többé-kevésbé hétköznapi figurákat választ, és könnyen átélhető érzelmi-morális konfliktusokat mutat be – nem véletlenül arattak sorra akkora sikereket, az Egy jobb világ című legutóbbi melodrámájuk a legjobb külföldi filmnek járó Oscart és Golden Globe-ot is bezsebelte.
Jensen és Bier nem arról híresek, hogy filmről filmre megújulnak, épp ellenkezőleg, a kortárs dán mozi író-rendező párosai közül azon kevesek közé tartoznak, akik egyívású produkcióikkal gyakorlatilag brandet építettek ki. Amikor beülünk egy új filmjükre, elég pontosan megfogalmazható elvárásokkal érkezünk, mind a közelik hatására is építő, realista képi világra, mind a színvonalas színészi játékra, mind az érzelmekben-konfliktusokban gazdag történetre vonatkozóan. Vagyis egy új filmjük sikere részben azon múlik, a bevált receptet preferáljuk-e, vagy mégiscsak igénylünk tőlük meglepetéseket.
A Második esély csak azokat lepheti meg, akik még nem láttak Jensen–Bier filmet.
Ha szóba kerül Jensen, elsőre többnyire különc, sőt talán különleges figuráira gondolunk, miközben egyáltalán nem áll tőle távol, hogy igazán komplex karakterek helyett látványosan egyoldalú szereplőket mozgasson (vagy legalábbis ilyenekből induljon ki), gondoljunk csak az Ádám almái megtestesült Gonoszként fellépő neonácijára. A Második esély világának két pólusát pontosan két ilyen modellszerű figura jelöli ki: az egyik oldalon a jólelkű, jóképű, jómódú rendőr áll (Nikolaj Coster-Waldau), a másikon a feleségverő, züllött, menthetetlen drogos (Nikolaj Lie Kaas).
Hogy képesek vagyunk-e bevonódni a filmbe, az részben attól függ, el tudjuk-e fogadni ezeket az egyáltalán nem összetett figurákat és a hasonlóan kevéssé árnyalt mellékszereplőket.
Persze nem arról van szó, hogy Jensenék az elmúlt években elfelejtették, hogyan kell izgalmas, emlékezetes karaktereket írni, hanem arról, hogy ezúttal kizárólag egy morális probléma felvetése érdekelte őket, és még attól sem riadtak vissza, hogy egy olyan élethelyzetbe rakják a főhőst, amelyen nehéz nem érezni a keresettséget, a forgatókönyvírói erőlködést.
Hogy milyen fordulatnak köszönhető ez a keserű szájíz, azt spoiler lenne elárulni. Magát a történet alapkérdését az adja, hogy egy erkölcsös, „normális”-ként felfogott embernek – aki ráadásul rendőr – van-e joga a hivatalos eljárást megkerülve elvenni egy felelősségteljes gondolkodásra képtelen, már-már emberalatti szinten élő pár csecsemőjét, akit hagynak a saját ürülékében feküdni a szomszéd szobában. (A film elején van egy mondat arról, hogy a gyámügy nem veheti magához a gyereket, mert a körülmények dacára egészséges.)
Jensen forgatókönyveiben és saját rendezésű filmjeiben gyakran fontos szerephez jut a másik ember(ek)ért vállalt felelősség érzése: még ha a történetei nem is ebből indulnak ki, ez előbb vagy utóbb kulcskérdéssé válik. Ezt a Második esélyben azzal problematizálják, hogy a rendőr főhős egyáltalán nem önzetlenül, nem kizárólag a gyerek iránti féltésből cselekszik, hanem részben nagyon is önző módon.
Az alkotópáros egyfelől tagadhatatlanul profi: nem egyszerűen egy természetes meggyőződésünkre építenek – vagyis arra, hogy ha egy társadalmilag szentesített intézmény, a gyámügy nem segíthet egy veszélyeztetett gyereken, kötelességünk közbeavatkozni –, hanem kegyetlen csavarjukkal olyan helyzetbe rakják a főszereplőjüket, hogy végképp elnyerhessék a néző együttérzését. Másfelől meglepően kiszámítható módon bonyolítják a történetet, és kissé megcsalja őket az arányérzékük: a mesterkélt alaphelyzet mellett néhol túlmagyaráznak, és helyenként hatásvadász megoldásokkal élnek.
A rutinból összerakott Második esély élvezhető melodráma, de túlságosan kilóg a lóláb ahhoz, hogy igazán szeretni lehessen.
