Ezúttal végre nem a szokásos beetető tengerentúli reklámfogásról van szó. Sofia Coppola filmje száz százalékban igazolja az átütő sikerről jó ideje hozzánk is behullámzó híreket. Elbűvölő, finom majdnem-szerelmi történet az Elveszett jelentés. A majdnemen van a hangsúly. A nagy Coppola (a Keresztapás Francis Ford) lánya olyasmit tud, amit nagynevű honfitársai közül is kevesen: semmit nem mond ki, viszont mindent érzékeltet. Leheletfinoman, éppen csak sejtetve, de elementáris érzékkel a humor iránt. Egy fiatal amerikai lány és egy reklámfilmezésre érkezett középkorú amerikai színész véletlen találkozása Japánban, egy-két pohár együtt elfogyasztott ital, beszélgetés semmiségekről, séta Tokió emberrengetegében - ennyi kettőjük története, azután elválnak. A futó találkozásban Sofia Coppola úgy meséli el egy vágyott nagy szerelem kísértését és beváltásának lehetetlenségét, hogy az utolsó előtti pillanatig két hőse közt erről sem szó, sem mozdulat nem árulkodik közvetlenül. Minden a gesztusokra, finom utalásokra van bízva, és a zseniális Bill Murray-re, aki mindent el tud játszani, anélkül, hogy játszana. Murray-t több filmben láthattuk, de hogy milyen érzékeny és intelligens színész, az most derült ki teljes pompájában. Ráadásul fejlett az öniróniája. Japánt nem véletlenül választotta története helyszínéül a forgatókönyvet is jegyző rendező. Hősei egymásra utaltságának alapja a számukra érthetetlen világ. A maguk módján mindketten a társas magány válságával szembesülnek egy teljesen idegen kulturális közegben, ahol a tolmácsolás során még érthetetlenebbé válik a világ, elvész a dolgok valódi jelentése. Erre utal a cím, és ez a történet elbűvölő humorának egyik forrása. Az Elveszett jelentés a telített pillanatok filmje, nincs olyan képe, amely érzelmileg ne érintené meg a nézőt. Hol mélyen, hol csak úgy könnyedén, amitől egyszerűen jókedvűbben lép ki a film után, mint remélte.
