Nem olyan rémes, mint a híre, talán nem is annyira jó, de a Taxidermiának így is van egy hihetetlen előnye minden egyéb magyar filmmel szemben, amely az elmúlt években moziba került: meg kell nézni.
Beszélni kell róla, állást foglalni, émelyegni csak úgy tessék-lássék módon, lelkesedni, kicsit azt is hasonlóképpen, mert van benne hiba, van vele baj, de hát van, van, van, és ez a legfontosabb.
Senki ne számítson olyan igazi gyomorforgatásra, azok a tabuk, amelyeket Pálfi György le akar dönteni, legkésőbb a hetvenes években ledőltek. A nagy zabálás és Az utolsó aszszony alkalmával, csak hát olyan erős tabuk, hogy máig elég jól tartják magukat, sőt. Ha arról van szó, Depardieu merev pénisze még ma is jobban zavarba hoz, mint Czene Csabáé, de hát nem vagyunk egyformák.
Ha a kudarcról is kell beszélni, akkor az a nagy forma, hogy a háromgenerációs családregényt mégsem sikerült filmre vinni, Balatony Lajos, a későbbi preparátor megszületésével véget ér az egyik film, és csak hozzácelluxolódik egy másik, a kitömőművész elég mesterkélt és eseménytelen története, amelyet hasztalan próbálnak meg földobni az elvetélt szerelem és az apakomplexus fűszerecskéivel, megmarad mellékletnek, kísérőfilmnek. Ennek a résznek a megvalósítása sem annyira igényes, mint a korábbiaké, az apaszörny helyett csak valami filmes műanyag ember látható, és a nézői tanulság is legfeljebb annyi, hogy családregényt tényleg csak a múltról lehet írni-forgatni, ha elérjük a jelent, már nem látunk ki a saját fejünkből.
A jó többsége azonban így is legalább kétharmados. Két öszszefüggő, mégis különböző világ, két nyakig a valóságba ásott, és mégis szürreálisan szárnyalni tudó történet. Morozsgoványi, a tisztiszolga és paszományszabó szűkös, zárt világa, kemény woyzecki fojtogatás, és ehhez jár a színészekre alapozott filmezés. A színészek pedig meghálálják a bizalmat, adják az arcukat, testüket, intim részeiket, a kiket szeretünk a filmben leginkább? kérdésre ebben az epizódban találni a legtöbb választ: Czene Csabát, Gyuricza Istvánt és Molnár Piroskát. És közben itt, ebbe a szörnyűségbe illik bele leginkább a két filmköltészet, a mosóteknő forgása, ahol minden forgásra más van a régi fateknőben, fürdőző, éneklő aszszony, gyermek, mosott ruha, dagasztott kenyér, holttest és leölt disznó. A másik szépség az anderseni gyufaárus lány kihajthatós mesekönyve, igazi szereplőkkel a papírházak között, és persze vidám gyermekmolesztálással. Filmköltészet, de persze klipművészet is, és ha igazán akarunk csodálkozni, akkor ezen: ahogy a színházat, a hagyományos filmet és a videoklipet természetesen és zökkenés nélkül tudja vegyíteni ez a szakasz.
A második rész bonyolultabb ennél, mert ez is valós, ez is elszállt, ennek is van jó színésze, Stanczel Adél, és egyfelől még tart az első rész eufóriája, másfelől elég sokat hánynak és gusztustalankodnak benne, ami mindenképp elegendő ahhoz, hogy fennmaradjon a figyelem, az érdeklődés, az az egészen egyszerű nézői kíváncsiság, hogy mi lesz ebből. Azért lassan, de biztosan lefelé szálldogálunk, mindenesetre nem kell megijedni, mire türelmetlenek lennénk, már a stáblista megy, és a végeredmény mégis az, amit már az elején is tudtunk: jó film, meg kell nézni.
