Nem mondom, hogy Schwarzenegger feltétlen és odaadó híve vagyok, bár minden gyanúsítást kivétendő, meg kell jegyeznem, hogy bölcsész létemre feszült figyelemmel kísértem végig pályáját. Bevallom, néha az irigység és a frusztráció hullámai öntenek el kidolgozott karizmai láttán: ennek ellenére nem vagyok megrögzött ellensége az osztrák szuperembernek. Persze a moziba azért mérsékelt várakozással ültem be: végtére is mire számitsunk attól, aki Conan, a barbár szerepében írta be magát a filmtörténetbe?
Várakozásaim ellenére a film első néhány perce elvarázsolt: a látványtervezők szuperszámítógépeikkel és némi ötletességgel elbűvölő jövőtablót festettek a vászonra. A folytatás azonban kiábrándító, a filmben feltűnő repülő alkalmatosság grafikája például egy-egy pillanatra a Commodore 64 fénykorát idézte vissza. Emellett zavarba ejtő, hogy régi kultikus kedvenceim: a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás vagy a Tökéletes katona klónjai tucatszámra köszöntek vissza a vászonról - nem csodálkoznék, ha magánbeszélgetéseikben a forgatókönyvírók a "plágium" fogalmát egyenesen az ötlet szinonimájaként használnák. A cselekmény váratlan fordulatai segítenek ugyan valamicskét, de a finálé olyan dramaturgiai mélyrepülés, amit még a hajdan volt SzívTV C-kategóriás akciófilmjei is biztos überelnének.
A sztori sablonosságán, a vacak színészi játékon és a közepes látványelemeken kívül a történet szövésével is gondjaim vannak. Tudniillik nem értem a gonoszok motivációit. Nem fér a fejembe, hogy mi a fenéért hiszik azt a szerencsétlen bérgyilkosok, hogy halhatatlanok, amikor - gyakori és csúfos haláluk után - legfeljebb emlékeikkel is rendelkező klónokat készítenek belőlük. A géntechnika ugyanis csak látszólag, a külvilág szemében teszi halhatatlanná az embert, ő a maga egyedi mivoltában azért bizony kinyiffan. De akkor meg miért vágyik erre az álhalhatatlanságra minden bérgyilkos, milliomos vagy génsebész?
További kérdések nélkül is nyilvánvaló, hogy A 6. napon alkotói a nagy zsozsó felmarkolása közepette még annyi időt sem szántak a történet átgondolására, ameddig lepereg a tekercs. Kár, hogy még nem klónoztathatjuk magunkat olyanná, aki nem látta korábban az Emlékmást: különben ezt a másik önmagunkat küldhetnénk el a moziba, hátha ő még élvezné valamennyire ezt a közepesnél gyengébb utánérzést. Bár nem tudom, hogy fontos-e annyira a halhatatlanság, hogy megérje az egész erőlködést.
