Előre bocsájtom, hogy e sorok írója olyan grandiózus Bertolucci filmeken szocializálódott, mint Az utolsó tangó Párizsban vagy az Oltalmazó ég...
És hát valljuk be, míg az Újvilágban rendezők jönnek-mennek, látnak, győznek, majd süllyesztőbe hullanak, addig a Nagy Generáció európai direktorainak celluloid szalagra álmodott történetei örök érvényűek és örök értékűek maradnak, főleg a mi kontinensbeli és tipikusan európai értékrendünknek köszönhetően. Nagy valószínűséggel ezért is jegyzik majd az Én és te című filmetűdöt, bár jóval vékonyabb tollal, mint nagy elődjeit.
Beszédes a cím, amit egy jól nevelt (közép)európai automatikusan "Te és én"-nek értelmez. Holott Én és te az eredeti kisregény címe is, mely az irodalmi díjas szerző (Niccolò Ammaniti) tollából született, és (nem) mellesleg több mint félmillió olvasóval büszkélkedhet Itáliában. A személyes névmások öntörvényű cseréje sejteti a páros történet mögött (mellett, vagy inkább előtt) az egoista én aspektusát. Laza mediterrán eleganciával megrendezett kamara drámát láthatunk, egy nagyjából egy helyszínes közegben, két főszereplővel. A főhős Lorenzo lenne (Jacopo Olmo Antinori), egy pont eléggé neurotikus kamasz, akinek hormonoktól egzaltált jelenetei adják meg a film atmoszféráját. Mondom, ő lenne a főhős, ha nem játszaná le már az első pillanatban a vászonról - akár csak a puszta megjelenésével is - a feminim ellenpólus, a huszonéves Olivia (Tea Falco). Ők ketten ragadnak egy pincében egy hétre, önkéntes száműzetést vállalva. Előbbi az osztálykirándulás és aggályoskodó anyja elől menekülve, utóbbi meg csak úgy, brahiból. Egyébként féltestvérek, mint később kiderül, és homlokegyenest ellentétes jellemük mellett egymás tökéletes komplementer párjai.
Egy szépen fényképezett fejlődéstörténetnek lehetnénk tanúi, ha nem merülnének fel már az elején szemöldökfelhúzós dramaturgiai hibák, és ez bizony nem megszokott a Mestertől. Indokolatlan cselekményszálak, légüres jelenetek és kibontatlan jellemek várakoznak glédában, hogy elérje őket a nagy konzekvencia vagy katarzis a végén – nem így történik. Ám mivel a két szereplő az első snittől kezdve megmagyarázhatatlanul erős szimpátiával tölti el a nézőt, nagyjából feledni lehet a történet bukkanóit. Lorenzo kamaszfiús archetípusán keresztül olyan fontos jelentéstartalmak kerülnek felszínre, melyek Bertolucci visszatérő témái; ilyen az Ödipusz-komplexus, vagy az apahiány - és keresés motívuma. A szabad szellemű, dekadens és kreatív Olivia pedig a zsákutcában rekedt, önpusztító (kábítószeres) művészt szimbolizálja, egészen briliáns módon. Egyébként a film legszebben fényképezett jelenetei a legdicsőbb 'cinema vérité' korszakát idézik, egzaktan az elvonás tüneteinek taszítóan szép képkockáival.
A dilemma örök, a kérdés adott: van-e kiút Lorenzo számára a totális és szocio(pszicho)pata jellegű elzárkózásból, és van- e esély a kábítószer delejéből kivergődött Oliviának a művészi önmegvalósításra. A válasz persze igen, mert igazi véres drámát nem viselt volna el ez a néhol kicsit fajsúlytalannak érzett film. Az sem meglepő, hogy így az emberben megmarad egy enyhén furcsa érzés, mintha a rendező kronológiailag korai darabját látná, melyben már ott lappang a pszichológiai boncolgatás kivételes képessége, és annak zseniális képi megjelenítési talentuma. Egyszóval úgy ajánlanám a filmet, mint egy korrekt bevezetőt Bertolucci olyan mélylélektani mesterműveihez, mint Az utolsó tangó vagy az Álmodozók. Az viszont kétségtelen, hogy ezzel a két fiatal tehetséggel megint csak egy olyan történet mesélődött el, melyet érdemes volt újra interpretálni és aktuálisabb aspektusból látni és láttatni, - átértékelve ezzel az amúgy emocionálisan alulértékelt millenniumi generáció interperszonális kapcsolatait. Mindent összevetve, habár az Én és te egy igényes és emocionálisan erős film, mégis kicsit kevés. Ezért hát várjuk a Bertolucci életműhöz méltó Nagy Dobást – amit talán a Mester dédelgetett álma, a Bel Canto hoz majd meg.
Szerintem: 75%
