Az amerikaiak sok mindenben profik, az akciófilmekben legalábbis tagadhatatlanul azok. Kidolgozták a tökéletes elméletet, amelyet ha követ akár egy tehetségtelenebb rendező is, a filmje siker lesz. Tudják hogyan kell adagolni az információt és a feszültséget, érzik milyen karakterek kellenek, azokat hogyan kell csak árnyalni, hogy ne egyértelműen jók vagy rosszak legyenek. (Elég csak a folyton italproblémákkal küszködő zsaru karakterére gondolni, akit az asszony is rég kidobott, leginkább egy csöveshez hasonlatos, mégis ő az egyetlen ember, aki képes lesz majd megmenteni a világot a totális pusztulásról.) Egyszerűen értenek hozzá. És persze a látványhoz is, de az már valahonnan belülről, mélyről fakad. Amerikában minden háromszor akkora.
Az európai film másban jó. Kevésbé sablonos, jobban koncentrál a karakterekre, érdekesebb történetekben gondolkodik, nem akar több lenni, mint ami. Ez pedig nem könnyű feladat.
Aztán ott vannak a franciák, enyhe identitászavarral küszködnek egy ideje. Európában egyedül náluk virágzik a sztárkultusz - ha nem is olyan erőteljesen, mint az amerikai kontinensen -, Jean Reno például tökéletesen kilépett a nemzetközi területre, játszott már kemény művészfilmben és kergetett már Godzillát is. Mindkét irányba megfelelni kényszerülnek, grandiózus látványos filmet akarnak, és elgondolkodtató mozit. De valahogy az utóbbi időben, egyikben sem túl jók. Pedig akciófilmet is tudnak csinálni, ha akarnak. Persze csak a viccesebb fajtából. A drámával kevert világmegváltás nem megy nekik. A Vadászpilóták is ennek a csapdának esett áldozatul.
A történet szerint adott két profi vadászpilóta, akik feladatteljesítés közben valami csúnya dologba tenyerelnek bele. Hatáskörükön túllépve, józanészre hallgatva cselekszenek, mégis ott a baj. Felfüggesztés, lefokozás és totális ellehetetlenítés. Persze az egész csak egy ördögi összesküvés része, melyet - ha nem is azonnal - hőseink remekül átlátnak.
A rendező tudta a történet nem főnyeremény, de gondolta palástolja egy kis látvánnyal. Ebben viszont a maximumot hozza, ami jót is tesz a filmnek. Olyan képeket láthatunk, hogy mindenkinek azonnal repülni támad kedve. A különböző csavarok és manőverek, a feje tetejére fordult világ, a csodálatos felhők és képek egyértelműen a mozi erényei közé sorolhatók. Csak az a kár, hogy a filmnek majdhogynem ez az egyetlen érdeme.
A színészvezetésben nem sikerült kimagaslót alkotni, Vallois figuráját alakító Clovis Cornillac csak egy ripacs a filmben. A jellemek nem elég izgalmasak, az alkotók úgy érezték elég valami hóborttal ellátni őket, hogy aztán karakterek legyenek a puszta nevekből. A sztori sokszor követhetetlen, a néző állandó kérdéseket tesz fel, melyekre soha nem kap választ. Elvarratlan szálak, gyors váltások és elhagyások, átgondolatlanság jellemzi ezt a fércmunkát, mely talán csak a vágásnak esett áldozatul. A történetben lehet, hogy benne van, csak az idő szűke miatt esett áldozatul az enyészetnek. Mert a mondás úgy szól, ami nincs, az nem hiányzik. Ez a film most alaposan rácáfol erre az alapigazságra.
