Kevés olyan legendája van a magyar filmnek, amit generációktól, vallási, politikai, vagy kulturális beállítódástól függetlenül bárki szívesen emleget ebben az országban. A Tüskevár, az eredeti 1967-es TV-sorozat ilyen legenda. Igen nagy merészség kell ahhoz, hogy bárki hozzányúljon, hiszen nálunk szinte mindenki saját, személyes élményeként kezeli Fekete István történetét.
A mi Tüskevárunk
Fekete István regényét és a belőle készült TV-sorozatot a mai 5-6 éveseknél idősebb korosztályok szinte minden tagja látta, minimum egyszer. Minél idősebb magyar valaki, annál többször – én magam legalább 20-szor. Tudok remek sztorikat is az öreg Bánhidiről, a sorozat forgatásáról, de ezeket most megtartom magamnak. Tehát kis túlzással, nekünk, a második világháború befejeződésétől mondjuk 2007-ig született magyaroknak A Tüskevár ez. Amióta olvastuk a regényt (meg a Téli berek-et és a többit), de főleg, amióta láttuk, hogy az öreg, mogorva Matula hogyan okítja a két, nyüzüge pesti gyereket az élet nagy igazságaira, valamint a természet feltétlen tiszteletére és szeretetére, azóta mi is másként nézünk egy fára, egy közönséges madárra, vagy akár egy tányér halászlére. A mi Tüskevárunk sokunk életét változtatta meg, méghozzá gyökeresen. Legutóbb talán néhány éve néztem újra azokat a karcos, fekete-fehér képeket, melyeken a Ladó még gőzmozdony által vontatott vonaton utazott le a Kis-Balatonhoz, ahol Zenthe Ferenc várta lovas kiskocsin, Kiss Manyi várta forrón gőzölgő húslevessel, hogy aztán nekiindítsák a gyenge pesti gyereket a nagy kalandnak.
[img id=420207 instance=1 align=left img]Nem vagyok ellenség
Nem ellenzem régi, legendás alkotások modern újraértelmezését, nem vagyok ellensége semmi újnak, sőt kifejezetten tudok rajongani valamiért, ha az valami sosem látott, izgalmas oldalát mutatja meg nekem akár egy régi, poros vitrinnek. El tudok képzelni egy új, modern Tüskevárat is, hiszen Fekete István üzenete általános érvényű, kortalan és aktuális. Sőt, ma tán még jobban, mint ezelőtt több mint negyven évvel volt. Talán lehetne ez a mostani Ladó a régi fia, akit apja kiszakítana a "gonosz" számítógép mellől és leküldené vidékre emberesedni, pont úgy, ahogy ő is megemberesedett, anno. Akár lehetne folytatni a régi történetet is, mondjuk egy évvel később…
De hol a gyerek?
Úgy tűnik, ennek az új Tüskevárnak alkotói is így gondolhatták, amikor "belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába", hiszen Matula a film elején úgy üdvözli Ladó "Tutajost", mint akivel már együtt töltöttek már néhány szép hetet, hónapot. Ahogy aztán haladunk előre, úgy keverednek össze a dolgok. Rájövünk, hogy nem, ez az eredeti történet, a leégéssel, a harcsafogással, a csukaharapással, szúnyogokkal, tüdőgyuszival és a többivel. Balogh György rendező hivatkozik ugyan a forgatás lehetetlen körülményeire, én csak Molnár Piroska (Ladó nagymama) kontyának hosszából tudom megítélni, hogy legalább 5-6 évet forgott a film, ennek azonban nem kellene indokolnia azt, ha úgymond, "a szülés közben elvész a gyerek". Ez a film a régi kedvenc jeleneteinek újraforgatott verzióinak gyűjteménye.
Ami jó, és ami nem
Kifejezetten tetszik viszont a film zenéje. Czutor Zoltán (Belmondo) a témához illő, fülbemászó, stílusos zenét alkotott, ami bátran szakít az eredeti, amúgy szintén igen markáns Vincze Ottó-féle muzsikával. Tulajdonképpen tetszik a film képi világa is, már ami a természeti képeket, a táj látványát illeti, pedig itt azért Homoki Nagy István korszakosat alkotott előzőleg. Gulyás Ákos megkapó madárportrékat és káprázatos naplementéket fényképezett és nagyjából sikeresen teremtette meg az elvárható jellegzetes auráját a filmnek. Az "akciójelenetekben" azonban többször láthattunk zavaró élességproblémákat. Sajnos, jóval hosszabb az a lista, ami a 'nem tetszik' oldalon sorjázik. Bár a film cselekménye nagyjából híven követi a regény és a régi tévésorozat által megszabottakat, dramaturgiailag mégis egy romhalmaz. Az egymást időrendben követő jelenetek néha egyáltalán nem következnek egymásból. Néhány fontos epizód (pl. a bájos szerelmi szál) szinte leesik a filmről, a bizonyítékként elővarázsolt kitömött madár poénjára pedig nincsen szó. Matula néha érthetetlen módon nyájas, Kovács Lajos pedig sokszor szemmel láthatóan dekoncentrált, de legalább nem akarja az utánozhatatlan Bánhidit utánozni. A két srác közül Nagy Marcellt (Ladó) még meg lehet szokni, de Péntek Bálint (Bütyök) már ijesztően sok. Eperjes Károly nem is tudom elképzelni, mit gondolhatott István bácsiként, hiszen ebben a karakterben már Zenthe is egy modern, karakán agronómust játszott, itt azonban legfeljebb egy régi falvédőről lelépett potrohos kisparaszt gombszemű karikatúráját látjuk… Szürreális, egyben ijesztően anakronisztikus minden jelenete, és úgy ráül a filmre, hogy az sajnos a dramaturgia sutaságán kívül leginkább rajta "úszik el". A többiek, színészek, a stáb, teszik a dolgukat, de mintha ők is éreznék, hogy hiába. Az újszülöttek pedig ennél jobb vicceket érdemelnének…
Kinek ajánljuk?
- Annak, aki még sohasem látta a 'régi' Tüskevárat.
- Annak, aki még csak nem is olvasta.
- Aki mindennél jobban szereti a naplementéket, imádja a Belmondo zenekart és még sohasem látott madarakat és halakat közelről.
Kinek nem?
- Annak, akinek életének egyik meghatározó élménye volt a 'régi' Tüskevár.
- Annak, aki már régóta vár egy épkézláb magyar családi filmre.
- Akit idegesek lesznek egy rossz filmtől.
4/10
