zene: David Lynch
kiadás éve: 1989
kiadó: I.R.S. Records
játékidő: 37:48
Henry Spencer (Jack Nance) egy gyár szomszédságában éli puritán életét. Egy nap hazatérve üzenetet kap a szomszédban lakó titokzatos nőtől, mely szerint barátnője, Mary és annak családja kereste. A nem kifejezetten szokványos família nem kifejezetten szokványos vacsorával várja őt, ám a félresikerült közös program végén nyilvánvalóvá válik a meghívás tényleges oka: Mary teherbe esett tőle. Szerelmük gyümölcse egy torzszülött, akit fogyatékossága ellenére elvisznek a férfi lakására, hogy közösen próbálják meg felnevelni, de az örökösen síró lény problémájuk legfőbb forrásává válik.
A fenti tartalom (mely lényegesen leegyszerűsített kivonata pusztán a történetnek) elsőre egy családi drámát ígér, de mivel a rendező David Lynch, még véletlenül sem errő van szó. Lévén, hogy sem esztéta, sem filmkritikus nem vagyok, eltekintenék e sokat vitatott film magyarázatától és elemzésétől, hiszen kiváló publikációk sora foglalkozott már az álom és a valóság összefonódásának lynch-i bemutatásával. Ezekből megtudható az is, hogy nem kevés önéletrajzi elem szövi át a cselekményt, például a direktor maga is nyomdászkodott korábban, mint főhőse, ráadásul gyermeke is fejlődési rendellenességgel született. Jómagam főleg azon erős idegzetűeknek ajánlanám a film megtekintését, akik szeretnék megtudni, mivel indult egy zseniális rendező tekergős útja, mivel érte el karrierjében a nagy áttörést, melyet aztán az 1980-as "Az elefántember" követhetett. A fekete-fehér mivolta ellenére is döbbenetesen erős képekkel rendelkező alkotás sokkoló pillanatok garmadájával rendelkezik; a csecsemő gézpólyájának levágása valószínűleg sokak retinájába beleégett már, az élő torzó technikai megvalósítása pedig mai szemmel is kifogástalan.
A film kiadott soundtrackje eléggé túl van azon, hogy honlapunk kategóriái közt megfelelőt találjunk számára, ugyanis a legkevésbé sem tekinthető filmzenének - leginkább az "egyéb" kategóriába sorolnám. David Lynch egyébként nagy hangsúlyt fektet filmjeinek aláfestéseire, gondoljunk például a "Veszett a világ" vagy a "Lost Highway - Útvesztőben" betétdalaira, illetve Angelo Badalamenti instrumentális szerzeményeire. A Lynch-moziknak mindig is remek atmoszférájuk van, amit a score és az összeállított válogatások együttesen biztosítanak. De volt ez másképp is.
1977-ben, szinte aprópénzből leforgatott nagyfilmes debütálásában a zene szerepét még teljesen másképp értelmezte, mint későbbi rendezéseinél. Ekkor még Badalamentit sem ismerte (a nagy találkozás jóval később, az 1986-os "Kék bársony"-nyal jön majd létre), pénze sem volt külön zeneszerzőre, de valószínűleg már jó előre tisztában volt vele, hogy vállalkozásához nem csupán anyagi korlátok miatt nem fog felkérni profi komponistát. Így hangmérnöke, Alan R. Splet társaságában ő maga alkotta meg az aláfestést, számos hangmintát alapul véve, melyeket aztán együttesen a végtelenségig torzítottak/kevertek/változtattak, ezzel téve borzasztóvá a végeredményt.
Lynch egyébként készített fogyasztható dolgot is, például a "Twin Peaks" dalainak szövege az ő munkája, és a John Neff-fel közös "Blue Bob" című gitáralbumról is felkerült három munkája a "Mulholland Drive" soundtrackjére. Ugyanakkor utóbbi film emlékezetes étkezdeudvaros jelenete alatt is az ő szerzeménye szól: aki hallotta már a "Dinner"-t, az máris képet kaphat a "Radírfej"-hez írtakból. Annyi a különbség köztük, hogy míg ott csak négy percről van szó, itt ennek sokszorosáról.
A CD-n szereplő dologgal kapcsolatosan erőteljesen mellőzném a "zene" kifejezés alkalmazását, ugyanis mást nemigen észlelhet a hallgató a lemez elindításakor, mint szó szerinti zajt, átmenetet egy valahol a távolban működö acélgyár morajlása, zúgása, vagy erőteljes szélfúvás hangjai között. Időnként hangulatfokozónak felsír a csecsemő, felerősödik a kopácsolás, a sziszegés, a recsegés, a puffogás - és még sorolhatnám a hangutánzó szavakat a végtelenségig. Mindezt több mint félórán át hallhatjuk. Tulajdonképpen nem beszélhetünk másról, mint a filmbeli párbeszédek legnagyobb részének kiemelése után született hanganyagról, ami zenére még csak nem is emlékeztet. Azaz két ponton mégis: elhangzik egy orgonás, a vadnyugati szalonok hangulatát felelevenítő intermezzo, és egy egyszerű, de fülbemászó dalocska, melyet a radiátorban élő hölgy ad elő. Ezt azóta többször is feldolgozták, a legismertebb közülük a The Pixies interpretációja.
A lemez megjelenésének ténye előtt értetlenül állok. Még ha ennyire bízott is a kiadó a legfanatikusabb Lynch-rajongókban, akkor is furcsa, hogy pénzt öltek bele. Az még érdekesebb, hogy az eltelt évtizedek során többször is megjelenhetett. Az első kiadás még ráadásul a keletkezésének évében történt (bakeliten), annak ellenére, hogy ekkor még a rendezőnek nem igazán lehetett számottevő rajongótábora. Legutóbb 2002-ben bukkant fel egy újrakiadás, mely David Lynch weboldalán máig rendelhető, bónusz tartalommal és remasterelt verzióban (hogy jobban szóljon a zaj). Ismertetőm az 1989-es kiadásról íródott, aminek dizájnja a többi kiadáséhoz hasonló, főleg riasztóságban, hiszen a hátsó borítón a szörnycsecsemő csodálható meg közvetlen közelről. Magát a CD-t abszolút értelmetlen meghallgatni, mert ami film közben még egy rémlátomás odaillő aláfestése, az önmagában már teljességgel értékelhetetlen valami.
